Egy munkanap a járvány alatt I. rész – „Már többet érintkezem halottakkal, mint élőkkel”
A következő cikksorozatunkban azt kívánjuk bemutatni, hogy a koronavírus-járvány miként befolyásolja az átlag, dolgozó emberek hétköznapjait, és az adott munkájuk napi rutinját.
„Normál esetben támogatásügyi szakemberként dolgozom. Ezt nagyon nehéz az átlagembernek elmagyarázni, ugyanis ez nem azt jelenti, hogy pályázatíró vagyok – tudományos kutatások pályázatának kiírására például nincs is meg a megfelelő végzettségem. Elsődlegesen inkább a tudományos intézeteknek és laboroknak segítek potenciális támogatások beazonosításában és annak igénybevételében.
Egy egyszerű tudományos intézetnek dolgozom, vagyis nem vagyok közvetlen kapcsolatban praktizáló orvosokkal. A mostani helyzetben vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, mivel ugyan kisebb eséllyel betegszem meg a munkahelyen, viszont kevesebbet tudok segíteni a szokásosnál. Szerencsére tudom otthonról végezni a munkám, és így is tettem az elmúlt öt hét során, ellenben a laborok jó része bezárt, és jelenleg csak karbantartási munkálatokat végeznek.
Szombaton nagy változás következett be a feladataim terén, ugyanis az egyik munkaügyisünk hívott egy kissé mentegetőző hangszínben. Mint kiderült, ő volt a felelős egy olyan önkéntes programért, aminek kereteiben vészhelyzetek esetén egy rendkívül kényelmetlen feladatot kellett volna ellátni.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy az ajánlatot elutasíthattam volna, és valószínűleg a munkaügyisünk is erre számított, de végül elvállaltam, és érződött rajta, hogy végtelenül hálás ezért. A szóban forgó önkéntes munka egy kisegítői állás volt, méghozzá egy halottasházban.
A hét közepétől kezdve különböző oktatásokra jártam, a hétvégéken pedig elkezdtem a tipikus napi műszakokat végezni, miközben folytattam az eredeti munkámat, hétfőtől péntekig, 9-17 között. A betanításon megtanultam, hogyan kell egy elhunytat a kórház átmeneti halottasházából egy ideiglenes, hűtött teherautóba átszállítani. Ezekből a teherautókból már három is tele van, mivel a halottak száma olyan szintekre nőtt, hogy jelentősen túlterheltté vált a temetkezési ipar, és már egyszerűen nem képesek befogadni az újonnan elhunyt embereket.
Ma a szokásos oktatásom során jöttem rá, hogy az elmúlt hónapban többet érintkeztem fizikailag halottakkal, mint élő emberekkel. Őszintén szólva hálás vagyok azért, hogy legalább tudok valamiben segíteni, mivel a társadalmi távolságtartás miatt elkapott a haszontalanság és a céltalanság érzése.
Egyelőre nem tudom megmondani, hogy meddig tart ez a feladatom, de legalább tudtak nekem adni valamit, szóval a közeljövőben a hétvégéim abból fognak állni, hogy az elhunytakat egyik tároló helységből a másikba szállítom át (szerencsére teljes védőfelszerelésben)”.
Az eredeti cikk a Gizmodo oldalán olvasható.
