Különlegeset szeretni, vagy különlegesen szeretni?

Szélcsendben minden egy végtelennek tűnő, fodrozatlan érzés, ami időről időre elfog bennünket: vigaszt, megbocsájtást, nyugalmat, változást, szabadságot keresünk. Ilyenkor még a legnagyobb és legerősebb hajók sem nagyobbak és erősebbek az egészen kicsi hajóknál, hiszen szélcsendben is dőltek már el háborúk.

A viharokból csak akkor keveredhetünk ki, ha a szélcsendben már elegendő erőt gyűjtöttünk, megtalálva a vigaszt, megbocsájtva önmagunknak, nyugalmat és változást sugározva, ötvözve mindezt a szabadság felemelő érzésével, mely együttes erővel tartja a vitorláinkat a megsebzett árbocon. Soron kívül Súlyos mentőautó-baleset történt Budapesten

Évek telhetnek el úgy, hogy keresünk, de nem találunk. De vajon, ha találunk, keresünk is? Csupán akkor találunk, ha keresünk? Megannyi kérdésre keressük a választ, amikre az esetek többségében akkor kapunk választ, vagy megerősítést, amikor már megéltük a pillanatot, mögöttünk hagyva a viharos időket. Viharos időszakok, melyek megtépáznak bennünket, de egy hajós akkor válik igazi hajóssá, ha tapasztal, érez, és átéli azt, amit azelőtt sosem.

Ha csak egyetlen egy szóval kellene jellemeznünk az életet körbevevő energiahullámokat, magában foglalva a jót és a rosszat, valamint az azt jellemző karakterisztikát, akkor minden bizonnyal a „különleges” kerülne elő lelkünk szótárából. Valójában a különlegesség az, amit keservesen keresünk, néhol hibát hibára halmozván. A tévedés azonban a tökéletlenség szinonimája, ami egyensúlyban tartja mindazt, amiben élünk, és mindazt, amit keresünk.

Mégis a legkönnyebb és legnehezebb kázus: szeretni. Szeretni egyszerre légies, és kínzó. A két lelkiállapotot egy egészen apró-cseprő hullám is képes befolyásolni, átborítani a másik oldalra. Lelkünk viharaiban egyensúlyozni messze nehezebb, mint bármi, akárcsak az, hogy újra és újra elvessük magunkban a hit magvát…