Lehet, hogy még nincs szükséged erre a sorozatra, de jobb előre felkészülni
Ricky Gervais After Life-ja egy remekmű, csak jobb emberek lehetünk tőle.
Fotó: Netflix Aki szereti, és főleg aki érti a brit humort, attól elnézést kérek, mert évtizedeket csúsztam ezzel a cikkel, de még az After Life-hoz képest is legalább hármat. Legyen annyi a mentség, hogy a záróévad még csak néhány hónapja van fenn a Netflixen, ami azzal együtt dobta fel nekem mindhárom szezont. Én meg idáig kerülgettem. Kár volt.
Ricky Gervais neve nagyot ment mostanában a hazai sajtóban, és persze a botrányokat kavaró standup műsora is a Netflixen landolt – de nem abból az egy órából érdemes megismerni őt. Az After Life viszont tökéletes erre a célra, ha ebben nem szereted meg, soha nem is fogod. Mindenesetre előre figyelmeztetek mindenkit: ez korántsem olyan könnyed brit popcornszitkom, mint mondjuk a Hogy ne éld az életed (ezt néztem újra legutóbb) – bár a maga nemében az is zseniális. Az After Life inkább olyasmi, mintha egy kaktuszt próbálnánk meg elrágni, majd petróleummal leöblíteni, miközben röhögőgörccsel küzdünk.
Először azt gondoltam, hogy majd jól felsorolok pár dolgot, ami miatt érdemes megnézni, de nem tudok. Azért nem, mert ez nagyjából olyan lenne, mintha az életet szedném pontokba, hogy miért érdemes élni. Vagy épp miért nem. Ricky Gervais Tony Johnson szerepét játszva megteszi ezt helyettünk (értünk), a fő csapásirányt pedig felesége halála nyitja meg.
Az ebből kibontakozó dramedy egy valódi hullámvasút, összegyűr, aztán kisimít, hogy még egyszer összegyűrhessen, és így tovább. Főleg Tony részéről nehéz, nyomasztó, mégis szókimondó témák ismétlődnek benne, olyan mókás történetekkel összekeverve, amik látszólag a legkevésbé sem passzolnak egymáshoz, aztán mégis. Azt hiszem ebben a sorozatban láttam életem legszomorúbb jelenetét (bár még nem néztem meg az összes részt, de ebben már most biztos vagyok), meg az egyik legviccesebbet is, utóbbit többször visszatekertem, a szomorút egyszer is nagyon nehéz volt végignézni.
Amit teljes felelősséggel ki merek jelenteni, hogy úgy szakít ki a hétköznapokból, hogy közben mégis minden olyan ismerős marad. Sokszor kicsit mi is Tony bőrében érezhetjük magunkat, ha csak egy-egy apró, jelentéktelennek tűnő dologban is. Legyen az az ingyenes újság szerkesztősége, ahol dolgozik, az otthoni poharazgatás, az önsajnálat mámora, vagy éppen a felívelő időszakok, amikor azt hihetjük, hogy innentől már minden remek lesz. Aztán persze nem lesz az – aki viszont nagyon ezt szeretné, az hagyja abba az első évad végén, akkor az lesz.
Tony gyásza egyébként egy olyan pont, amit szinte bármilyen nagyobb horderejű magánéleti katasztrófával be lehet helyettesíteni. És bár a sorozat alaptémája néha kicsit sok, nélküle rengeteg olyan ember maradna jelentéktelen a főhős szempontjából, akik igenis értékes pillanatokat hordoznak.
Ilyen a pácienseitől is durvább mentális gubancokkal rendelkező pszichiáter, vagy a széles mosolyú szexmunkás, a szakállas postás, de még az olyan mellékszereplők is, mint a Tambury Gazette aktuális címlapsztoriját biztosító, kutyagumis szemetest postaládának néző, prosztatagondokkal küzdő öreg fickó, aki ha tovább nem is, egy elgondolkodásnyi időre biztosan megragadja a néző figyelmét a mondandójával.
Ennél a pontnál érdemes hozzátennem, hogy a szereplőgárda egyszerűen tökéletes. Mindenkinek elhittem mindent, az összes főbb karakter rendelkezik szerethető és utálható tulajdonságokkal, szépen-lassan megismerjük őket, fejlődik a történetük. És ami talán a legfontosabb, hogy mindig a tökéletes pillanatokban hangzik el valami olyasmi a szájukból, amiben – ha jól figyelünk – a saját igazságunk darabkáit is megtalálhatjuk. Az After Life-ot darálni szigorúan tilos! Kis mennyiségben, jól adagolva viszont valódi orvosság.
