Az orosz hadsereg alapvetően a szárazföldi erejére a leginkább büszke, azonban volt mindig egy mítosz a haditengerészet körül Moszkvában – sokszor megalapozatlanul. Ha összehasonlítjuk az orosz tengeri kapacitásokat az amerikaival vagy kínaival, jelentős lemaradást láthatunk a technikai fronton.

Annak ellenére, hogy vannak nagyon erős hadihajóik és tengeralattjáróik, egy hatalmas tartozása van még maga felé az orosz haditengerészetnek: beszerezni vagy megépíteni egy atommeghajtású repülőgép-hordozó hajót. Az orosz arzenál egyetlen hordozója jelenleg a Kuznyecov Admirális, amelyről ebben a cikkben írtuk meg részletesen, hogy csak a probléma van vele.

Oroszország elkötelezett amellett, hogy a Kuznyecov Admirális visszatérjen a tengerre, azonban új repülőgép-hordozót kell építeniük, hogy előrelépés történjen a felszereléseik terén. Erre a pénzhiány miatt eddig nem volt lehetőség és várhatóan a közeljövőben – főként nyugati technológiák híján – nem is lesz.

Nyilvánvalóan a Kreml is tisztában van ezzel és már többször is kijelentették, hogy szeretnének egy atommeghajtású hordozót. 2019 májusa körül az orosz állami médiában már voltak arról beszámolók, hogy a védelmi minisztérium egy 70 ezer tonnás hordozó megépítését tervezi megrendelni, amely 2023-tól indulni.

Erről azonban azóta sem érkezett túl sok részlet és a jelenlegi körülményekre tekintve nem lehet arra számítani, hogy 2023-tól elkezdik építeni a hőn áhított hordozót. Nem ez az első alkalom azonban, hogy felmerül a moszkvai katonai vezetés körében, hogy kellene egy atommeghajtású hordozó, amely pariban tud lenni az amerikai haditengerészet eszközeivel.

A Kreml már az 1980-as években is megrendelt egy projektet, amelynek keretében egy „szuperhordozót” építettek volna, ami a nyugati kollégákkal szállt volna a versenybe. A 85 ezer tonnás vízkiszorításával a szovjet szállító nagyobb lett volna, mint az amerikai haditengerészet Forrestal-osztályú repülőgép-hordozói, de még mindig kisebb, mint a Nimitz-osztály.

A tervezett orosz hordozóhoz hasonlóan a Szovjetunió szuperszállítójának is egy atommeghajtású rendszerrel kellett volna rendelkeznie, amely négy KN-3 reaktort tartalmazott, ezeknek pedig négy gőzturbinát kellett volna táplálnia és ugyanannyi tengelyt hajtania mintegy 280 ezer lóerős teljesítményen.

A hajó maximális sebességét maximális körülmények között 30 csomóra becsülték és az Egyesült Államok haditengerészetének szuperhordozóihoz hasonlóan a hatótávja lényegében korlátlan volt. A reaktorok élettartama húsz-huszonöt év lenne a hajó megkövetelt közép-élettartamú utántöltése előtt.

Az új hajó, amelyet eredetileg Kremlnek neveztek el, mielőtt Vlagyimir Lenin szülőhelye tiszteletére Uljanovszkra keresztelték volna, jelentős előrelépést jelentett a Kuznyecov-osztályhoz képest, amely „síugró-sánc” módszerrel indítja útjának a repülőket. Az új dizájn kapott volna két gőzkatapultot, amelyek teljesen feltöltött repülőket tudtak volna indítani, de továbbra is lett volna „síugró-sánc”, hogy lehetővé tegyék a kortárs vadászgépek gyors indítását.

A Szovjetunió egyértelműen odafigyelt az amerikai haditengerészet hordozóinak fejlődésére, ugyanis hasonló lett volna a Nimitz-osztályhoz a tervezett Uljanovszk. A különbség viszont mégis fontos: a szovjet hordozót egy tucat P-700 „Gránit” földrakétával, Buk típusú föld-levegő rakétarendszerrel, nyolc CADS-N-1 fegyverrendszerrel és nyolc AK-630 forgó légvédelmi ágyúval szerelték volna a bejövő légi fenyegetések kezelésére.

Hivatalosan 1986. június 11-én adta le a Kreml hivatalosan a rendelést, 1988-ra már meg is volt az Uljanovszk alapkonstrukciója és az akkori becslések szerint 1995-ben már be is mutatták volna, ezzel pedig a Szovjetunió lett volna a második ország, amely atommeghajtású repülőgép-hordozóval rendelkezik.

A Szovjetunió összeomlása miatt azonban az Uljanovszk-program is lehet, amikor már az egyötöde megvolt a projektnek. A szovjet szétesés előtt is megvoltak már a figyelmeztető jelek, nem egy alkalommal kellett az építést félbeszakítani, mert nem volt elég pénz.

A többi szovjet hordozóval ellentétben, amelyet vagy befejeztek vagy eladtak, ezt a hordozót be sem fejezték. Ez pedig szimbolikus értelemben volt egy korszak lezárása, ez volt ugyanis az utolsó próbálkozása a szovjet haditengerészetnek, hogy saját atommeghajtású hordozója legyen.

Oroszország sem volt eddig sikeresebb ezen tett végrehajtásában, ráadásul a mostani körülmények között erősen kérdéses, hogy a következő évtizedben el tudják-e a végezni ezt a meglehetősen költséges beruházást – a Kuznyecov Admirális megöregedése miatt viszont mégis kell gondolkodni a Kremlben, mert saját szemszögükből nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen rendes repülőgép-hordozójuk.