A bolygónkról 43 éve kilőtt űrszonda jelenleg 125 csillagászati egységre van tőlünk, ami azt jelenti, hogy 125-ször távolabb tartózkodik, mint a Föld és a Nap közötti távolság.

Természetesen a távolságból kifolyólag a NASA számára rendkívül körülményes feladatnak számít kommunikálni a Voyager–2-vel, ugyanis több mint 17 órányi késés van a jelek között.

Miután az űrszonda megközelítette a Jupitert, a Szaturnuszt és az Uránuszt, 1989 augusztusában a Neptunusz mellett is elszáguldott. Az asztronómusok első kézből vizsgálhatták meg a Voyager–2-nek köszönhetően a Neptunusz rejtélyes holdját, a Tritont is, majd egy új utat választva dél felé suhanva szépen lassan elhagyta Naprendszerünket az űrszonda.

Minél távolabb kerül a Voyager–2 a Földtől, annál nehezebbé válik a NASA kaliforniai, spanyol és ausztrál Deep Space Network hálozatához tartozó rádióantennákkal kapcsolatot teremteni vele. Általában egy szándékosan földrajzilag felerősített jellel még elérhető az űrszonda, viszont eléggé nehéz mindezeket összehangolni.

Mivel a Voyager–2 túlságosan messzire repült, ezért kizárólag a Canberrában található 70 méter széles antennával tudnak vele kommunikálni. A szóban forgó létesítmény már eléggé idős, hiszen ötven éve működik, ezért márciustól kezdődően javításokat kellett rajta elvégezni – ezek a munkálatok feltehetően jövő februárig tarthatnak.

Múlt héten egy vadonatúj hardvert telepítettek az egyik óriási tányérra, ezáltal a Voyager-misszió menedzserei ismét jeleket tudtak küldeni az űrszonda felé. A Voyager–2 vette is az adást és a NASA közleménye szerint teljesítette is a parancsokat.

Mindez jó hír a csillagászoknak és a NASA tudósainak egyaránt, ugyanis a Voyager–2 és a Voyager–1 rengeteg hasznos információt gyűjthet a Naprendszeren kívüli galaktikus tér sűrűségéről, hőmérsékletéről, elektromos töltéssel rendelkező részecskéinek nyomásáról és egyéb tulajdonságairól.