Beszámoló a kabuli repülőtérről: „Olyan, mint egy death metal koncert, ahol csak egy kijárat van, de az is lángol”
Jariko Denman korábban a hadseregben, Afganisztánban szolgált. Most az Ark Salus nevű csoport önkénteseként más veteránokkal együtt azon dolgozik, hogy egykori afgán kollégáit és családjait kijuttassa az országból. Így írja le a kabuli repülőtéren uralkodó kétségbeesést.
Az amerikai szárazföldi hadsereg által közreadott képen amerikai ejtõernyõs katonák a kabuli Hamid Karzai Nemzetközi Repülõteret biztosítják 2021. augusztus 25-én. Az Egyesült Államok és szövetségesei a légi kikötõn keresztül menekítik ki a külföldi állampolgárokat és a velük együttmûködõ afgánokat, miután az iszlamista tálibok elfoglalták Afganisztán csaknem egészét.
MTI/AP/Amerikai szárazföldi hadsereg/Jillian G. Hix 
Milyen érzés átjuttatni valakit a Hamid Karzai Nemzetközi Repülőtér (HKIA) kapuján? Úgy tűnik, a média és az emberek nagy része azt gondolja, hogy ez olyan, mintha a barátnőd érkezését jelentenéd be, amikor a laktanyában éltél, de ez nem ilyen egyszerű. Inkább olyan, mintha megpróbálnál felszedni valakit a tömegből, aki nem beszéli a nyelvedet. Egy kibszott death metal koncerten a Madison Square Gardenben.
Háromszoros befogadóképességgel, ahol csak csak egy ajtó van nyitva, és az is lángol. Nem vagyok vallásos ember, de a szó, ami eszembe jut, az a „bibliai”. Olyan, mintha a Katrina hurrikán találkozna a Dien Bien Phuval. Bárki, aki már volt bevetésen, felismeri a HKIA beléptetési ellenőrző pontjait: hatalmas barikádok több ellenőrző ponttal. Amikor az utolsóhoz érsz, az a táliboké. És aztán a tálibok csak úgy köpködnek ránk.
Tehát amikor kimentünk az embereinkért, többször 5 méterre voltam a táliboktól. Mintha csak rugdostam volna őket. Fura érzés egy olyan fickónak, aki a karrierjét a hadseregben töltötte, mint Army Ranger, 15 bevetéssel a háta mögött. De mivel a fő ellenőrzőpontok káoszba fulladtak, az emberek improvizálnak. Van egy csatorna, amit a menekültek találtak meg, és ha át tudsz jutni a csatornán a repülőtér falaihoz, nem kell átverekedned magad a tálibokon.
Így a falakon tengerészgyalogosok, más amerikaiak és mindenféle koalíciós erő – norvégok, belgák, svédek, kanadaiak, franciák. Az afgánok pedig kiabálnak, hogy melyik nemzetiségűeknél dolgoztak – „Kanadaiakat keresek!” – próbálnak kapcsolatot teremteni az embereikkel. A katonák pedig visszakiabálnak, és papírokat kérnek tőlük.
A perem körülbelül 3-3,5 méter magas. Ha beleugranál a csatornába, valószínűleg megsérülnél. És combig érő vízben lennél. Ha valaki, aki a csatornát szeretné használni, rendelkezik a megfelelő papírokkal vagy a kék útlevelünkkel, a katonák átkiabálnak, hogy „Gyerünk”, és az a valaki beugrik a vízbe, és átjön. Mások, akiknek nincs útlevelük, talán csak bujkálnak odalent, és könyörögnek a külföldi katonáknak, hogy engedjék fel őket, és felmutatnak egy csomó véletlenszerű papírt.
Szóval, az útmutatás – nos, én nem láttam sehol semmilyen útmutatást, csak szájhagyomány útján, és a haverok úgyis csak elintézik valahogy a dolgokat. De az útmutatás szerint, ha van amerikai útleveled vagy zöldkártyád, akkor bejöhetsz. De a különleges bevándorlási vízum – vagy SIV –, amit a Külügyminisztérium beharangozott, szinte semmit sem ér.
Ha magammal és egy SIV-vel cirkálok, valószínűleg beengednek. De ha egy SIV-vel érkezem, és van feleségem, unokatestvérem és anyukám, akkor nem fognak beengedni. Azt mondják: „Sajnálom, de nem hozhatod magaddal ezeket az embereket.” Az útlevéllel és zöldkártyával rendelkező emberek összes családtagját beengedik, de még akkor is csak a közvetlen családtagokat.
Már 15 alkalommal voltam bevetésen, és ez a legrosszabb élet- és munkakörülmény, amit az amerikai katonák esetében láttam. Én már egy kicsit hozzászoktam ehhez a fajta munkához, nem úgy, mint a sok fiatal tengerészgyalogos és más szolgálati tag, akiknek ezeket az afgánokat kell visszautasítaniuk. Azt mondják valakinek, hogy „Hé, nem jöhetsz be”, és ez olyan, mintha azt mondanák az illetőnek, hogy valószínűleg meg fog halni.
Ezek a srácok – a tengerészgyalogosok és katonák – teljesen kikészültek.
Segítettem egy afgán tábornoknak és egy afgán ezredesnek, aki egy kommandós zászlóaljat vezetett. Helmandból jöttek, mert a tálibok eljöttek a házukhoz, hogy megöljék őket. A nyolcfős csoportjuk egyik tagjának volt mobiltelefonja, és kapcsolatba léptek velünk. Elmentünk értük, és elhoztuk őket az egységtől, amellyel érkeztek. Nem volt semmijük a papírmunkához, kivéve ezeket az ajánlóleveleket, mindazt, amire szükség van az SIV kérelmezéséhez. Képesek voltunk e-mailben elküldeni és kinyomtatni néhány dokumentumot. Az egyiknél ott volt egy ajánlólevél másolata.
Szóval végigvezetjük a srácokat a folyamaton, és minden lépésnél az az érzésünk, hogy „ezek nem azok a droidok, amiket keresnek”. Végül a terminálhoz érünk, és mondom az ott dolgozó embereknek: „Nincs meg neki ez a vízum, mert ő kérte. Itt vannak ezek a levelek. Személyesen ismerem őt.” Ez olyan, mint egy „tesókód”.
Aztán kedden késő este megtudtam, hogy a két férfit, akit végigkísértem a folyamaton, visszautasították egy járatról, és visszaküldték őket a repülőtéren kívülre. Keleti idő szerint délután 4 órakor – Kabulban kora reggel – a repülőtér kapujánál már csak amerikai állampolgárok és bevándorlási vízummal rendelkező afgánok léphettek be.
