Dollár
429,62 Ft
Euró
421,04 Ft
Font
476,35 Ft
Bitcoin
19,324 $
Fotó: nasa.gov

Az első amerikai űrállomás, ami már a fellövés után majdnem egy nagy kupac fémhulladékkal lett egyenértékű

Szerző: Bense Róbert

Aztán később valóban az lett, de előbb még megmentették, majd emberes küldetéseket is végrehajtottak benne!

Bense Róbert

2022. július. 5 - 18:58

Ma már nem igazán lepődünk meg azon, amikor hírt kapunk arról, hogy a fejünk felett párszáz kilométerre új legénység költözik be a Nemzetközi Űrállomásra, pedig ha van olyan modernkori tárgy, ami megérdemelné a kiemelt figyelmet, az az ISS, hiszen a mostanában nem igazán tapasztalt, nagyhatalmak közötti összefogást jelképezi.

Soron kívül Muri Enikőnek annyit sem ér Hódi Pamela, mint egy üres szemeteszsák

A hetvenes években persze ez is másképp volt, az űrverseny az akkor még újdonságnak számító állomások terén is meglehetősen éles volt, a szovjetek pedig meg is előzték az akkor még legfőképp az Apollo-programmal foglalatoskodó amerikaiakat. A Szaljut űrállomásokra adott amerikai válasz mondhatni tipikus volt: csináljunk nagyobbat, jobbat, tartósabbat. Ez lett végül a Skylab.

A Skylab-et végül 1973. május 14-én lőtték fel a hatalmas Saturn V rakéta segítéségével, amely később még fontos szerepet játszott, hiszen a harmadik fokozata lényegében a lakómodult rejtette. Az űrállomás célja a tudományos kísérletek sora mellett az emberi szervezet hosszantartó súlytalanságra adott válaszának vizsgálata volt, továbbá a naptevékenység behatóbb tanulmányozása.

A Skylab-program azonban már a fellövést követő 63. másodpercben majdnem kudarcot vallott, amikor a hőpajzs egy része, majd az egyik napelem is leszakadt, a roncsok pedig a másikat is károsították, amely így nem tudott kinyílni. Ennek következtében az állomás belsejében forróság uralkodott, az energiaellátás pedig nem volt biztosított. A NASA-nál azonnal léptek, a másnapra tervezett első emberes küldetést elhalasztották, a mérnökök pedig lázasan dolgozni kezdtek a megoldáson.

Alig egy héttel később előálltak egy fóliával, ami képes lett volna megakadályozni a túlzott felmelegedést, majd mindössze négy napra rá el is indult az első csapat, akik kísérletek helyett első körben a Skylab megmentésére fókuszáltak. Mint érkezésükkor kiderült, a dokkoló is károsodásokat szenvedett, egy űrséta során azonban sikerült megjavítaniuk, a csatlakozást követően pedig a hővédőt is felhelyezték, így már „csak” az energiaellátás problémáját kellett áthidalniuk. Szerencséjükre a következő űrséta során sikeresen kiszabadították a napelemet.

A 74,5 tonnás, a Szaljutnál jóval nehezebb és nagyobb életteret biztosító űrállomás így végre megkezdhette üzemszerű működését, bár még a következő legénység is foltozgatta, új, nagyobb hővédőt kellett ugyanis kifeszíteniük. A problémák ellenére a program – ha nem is teljes mértékben -, de hozott sikereket, a Nap megfigyelése szempontjából legalábbis mindenképpen.

Az alig kilenc hónap alatt felküldött kilenc űrhajós összesen tíz alkalommal lépett ki a világűrbe a Skylab-ből, közel 42 órát töltve a végtelenben, az utolsó csapat pedig minden addigi rekordot megdöntve, mintegy 84 napot tartózkodott az állomáson.

A NASA, felváltva az Apollo űrhajókat, az akkor még tervezés alatt álló űrsiklókkal is szerette volna meglátogatni a Skylab-et, ám erre már soha nem kerülhetett sor, hiszen épp a naptevékenység hatására a Föld felső légköre sűrűbbé vált, ami egyre csak fokozta a Skylab fékeződését. A megállíthatatlan folyamat végén 1979. július 11-én a hatalmas űreszköz kontrollálatlanul belépett a légkörbe, az amerikai űrügynökség emberei pedig csak reménykedhettek abban, hogy nem lakott területre zuhan az óriási űreszköz. Szerencséjük volt, a roncsok az Indiai-óceánba, valamint Nyugat-Ausztrália gyéren lakott területeire hullottak.

A cikk elkészültéhez az Űrvilág Űrkutatási Hírportálon megjelent, Dancsó Béla által írt remek cikksorozat nyújtott segítséget.