Szeptember 11-ről minden bizonnyal az emberek többségének – főként a 30-as korosztályon túl – egyetlen dolog jut eszébe. A World Trade Centerbe csapódó gépek, az ikertornyok leomlása, a sokk, amit a kamerán innen és túl egy mindenki egy életre megjegyzett.

Vakuemlékről akkor beszélhetünk, amikor tömegeket ér el egyszerre egy olyan információ, ami megrázó, váratlan, kitörölhetetlen.  Az emberek ilyenkor sokszor arra is emlékeznek, hogy éppen mit csináltak, hol voltak, miként reagáltak, mikor meghallották a – legtöbbször negatív – hírt. Soron kívül Videón a jelenet, ahogy megrángatják a Magyar Kétfarkú Kutya Párt aktivistáját

Az internet elterjedésével már nehezebben keletkeznek ilyen emlékek, az ingerküszöb ugyanis magasabbra kúszott, és különböző platformokon, különböző körítéssel jut el az emberekhez egy-egy hasonló információ.

2001-ben azonban ez még másképp volt, az elsődleges, leggyorsabb tájékozódási forrás leginkább a televízió volt, azon belül is a híradó, ahol szigorú és meghatározott keretek között, mégis élő egyenesben, mozgóképen láthattuk azt, amit sokan a mai napig fel tudnak idézni.

A közel háromezer ember életét követelő terrorcselekmény esetében különösen élénkek maradtak az emlékek, hiszen a második gép becsapódásakor már tévétársaságok tucatjai közvetítettek a helyszínről. A tornyok leomlására is igaz ugyanez, talán nincs is még egy olyan esemény a kétezres évek elejéről, melyről ennyi hivatalos forrásból származó, videós dokumentáció maradt volna fenn – ne feledjük, ekkoriban a kamerás telefonok még nem léteztek, legfeljebb kézikamerákkal lehetett rögzíteni bizonyos részleteket. Ilyen volt a Jules Naudet filmrendező által véletlenül készített, első gép becsapódásáról készült elhíresült videó.

Csak a YouTube-on több órányi digitalizált felvétel érhető el a szörnyű napról, melynek minden pillanatáról találni tévéadást, szinte a világ összes nyelvén, beleértve a magyar híradókat is.

Az esemény bár tragikus, és 22 évvel később is felfoghatatlan, médiatörténeti szempontból is történelmi jelentőségű, hiszen korábban még soha nem volt ilyen hosszasan, ennyire „on time” követhető egyetlen hasonlóan megrázó történés sem.

Ráadásul a sok nyersanyag rengeteg konteónak adott táptalajt, és egészen hihetetlen, hogy hiába közvetítették élő egyenesben a terrorcselekményt, mégis mennyi rejtély maradt láthatatlan, és micsoda képtelenségeket beszélnek bele az arra fogékonyak. Ma már egész biztos, hogy másképpen működne egy ehhez hasonló kollektív emlék, a lényeg, hogy remélhetőleg ne kelljen senkinek se újra átélni, sem élőben, sem pedig a képernyők előtt.