A földrajzi adottságok és a fizika miatt választott eltérő leszállási módszert Oroszország és az Egyesült Államok.
Az orosz űrhajók hagyományosan szárazföldön érnek földet, miközben az amerikai űreszközök hosszú időn át az óceánba csapódtak vissza, ami elsősorban földrajzi és fizikai okokra vezethető vissza.
A rakétákat szinte mindig kelet felé indítják, mivel a Föld forgása plusz sebességet biztosít az űreszközöknek. Az Egyenlítő térségében a bolygó forgási sebessége eléri az óránkénti 1025 mérföldet, ami jelentős lendületet ad az orbitális, nagyjából 17 398 mérföld per órás sebesség eléréséhez. Emiatt minél közelebb található egy kilövőállás az Egyenlítőhöz, annál hatékonyabb az indítás.
Az Egyesült Államok kontinentális területének nagy része közelebb fekszik az Egyenlítőhöz, mint Oroszország. A NASA és a SpaceX indítóhelyei déli államokban működnek, közvetlenül hatalmas vízfelületek mellett. A floridai Cape Canaveral például mintegy 1960 mérföldre található az Egyenlítőtől, ami kedvező pozíciónak számít – teszi hozzá a SlashGear.
Az amerikai űrközpontok
Az amerikai űrközpontok elhelyezkedése lehetővé tette, hogy az űrhajók visszatéréskor az óceánba érkezzenek, ami puhább és biztonságosabb landolást biztosított. A Space Shuttle 80-as évek eleji szolgálatba állításáig az amerikai űrhajósok minden esetben vízre szállással tértek vissza.
NE HAGYD KI
Kövess minket a Google-ben
Legyen a Liner a követett forrásod
Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.
Oroszország földrajzi helyzete ezzel szemben jóval északabbra esik, ráadásul hatalmas, ritkán lakott szárazföldi területekkel rendelkezik. Az ország területének mintegy 65 százaléka szinte teljesen lakatlan, nagyrészt az egész évben fagyott altalaj miatt. Ezek a kiterjedt, üres térségek ideális célpontot jelentenek egy nagy sebességgel ereszkedő kapszula számára.
Az ország északi része
Az ország északi részén ugyan ott húzódik a Jeges-tenger, ám az extrém hideg és a jég miatt nem alkalmas biztonságos visszatérésre. A délnyugati Kaszpi-tenger pedig zárt medence, amelyet több sűrűn lakott ország vesz körül, így szintén nem jelent reális alternatívát.
A szovjetek a lehető legdélebbi helyszínt választották indítóállomásuknak, amikor az 1950-es években Kazahsztánban felépítették a Bajkonuri Űrközpontot. A létesítmény ma is működik, bár Kazahsztán 1991-es függetlenné válása után bérleti megállapodás biztosítja az orosz használatot. Bajkonur azonban még így is mintegy 3150 mérföldre fekszik az Egyenlítőtől, nagyjából Portland városának szélességi körén, ami továbbra is északinak számít.
A két megközelítés közti különbség
A két megközelítés közti különbséget jól szemlélteti az első űrhajósok visszatérése. Jurij Gagarin 1961. április 12-én a Vosztok–1 fedélzetén elsőként jutott a világűrbe. Visszatéréskor több mint négy mérföldes magasságban katapultált a kapszulából, majd ejtőernyővel ereszkedett le, miközben a Vosztok–1 nagyjából másfél mérfölddel a földfelszín felett nyitotta ki saját ernyőit. Mindketten egy Moszkvától mintegy 530 mérföldre délkeletre fekvő, nyílt mezőn értek földet, és Oroszország azóta is ezt a módszert alkalmazza.
Néhány héttel később, 1961. május 5-én Alan B. Shepard a Freedom 7 fedélzetén első amerikaiként jutott az űrbe, és egyben ő volt az első ember, aki vízre szállással tért vissza. Shepard a kapszulában maradhatott az Atlanti-óceánba történő becsapódáskor, ami jól mutatja, mennyire eltérő utat választott a két űrprogram a kezdetektől fogva.