Sűrű lávaóceánok és kőzeteső tarkítják az újonnan felfedezett exobolygó felszínét
Mindezidáig több mint 4 ezer exoplanétát azonosítottak a bolygókutatók a Tejútrendszerben, a számuk pedig napról napra emelkedik, hála a Kepler űrtávcsőnek és a csillagászok kitartó munkájának.
Mindezidáig több mint 4 ezer exoplanétát azonosítottak a bolygókutatók a Tejútrendszerben, a számuk pedig napról napra emelkedik, hála a Kepler űrtávcsőnek és a csillagászok kitartó munkájának.
A Kepler Second Light missziója során 2018-ban felfedezett K2-141b névre keresztelt úgynevezett „szuperföld” nagyjából 50 százalékkal nagyobb méretű, mint a mi bolygónk, viszont a Földnél ötször sűrűbb – olvasható a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society tudomány folyóiratban megjelent tanulmányban.
A központi csillagához rendkívül közel kering, egy év mindössze 6,7 óráig tart, ennek megfelelően a hőmérsékleti viszonyok is eléggé extrémek az égitest felszínén. A McGill és York Egyetem, valamint az Indiai Tudományos Intézet szakemberei elkészítettek egy szimulációt, amely során a K2-141b-n uralkodó időjárási körülményeket imitálták az anyacsillagból származó fényspektrum elemzése nyomán.
Az analízis után rájöttek, hogy a valaha volt egyik legextrémebb exobolygóra bukkanhattak. A szimulációk alapján kiderítették, hogy a K2-141b-n a Földhöz hasonló globális folyadékkörforgás lehet óriási óceánokkal, továbbá atmoszférában kondenzálódott párával, ami esőként hullhat alá – az egyetlen különbség csupán az, hogy nem vízből, hanem kövekből áll ez a ciklus.
A K2-141b felületének kétharmada állandó csillagsugaraknak van kitéve, melynek következtében a napos oldal 3 ezer Celsius-fokig hevülhet fel, a felszíni kőzetek pedig 100 kilométer mélységű lávaóceánokká olvadnak. Mindezeken felül akkora a forróság, hogy a sziklák el is párolognak, így az atmoszféra főleg szilícium-dioxidból tevődik össze.
Mindeközben a bolygó egyharmadán örök sötétség honol, a hőmérsékletek alig érik el a -200 Celsius-fokot. Az óriási hőmérséklet-különbségeknek köszönhetően elképesztően erős légáramlatok keletkeznek, a szelek akár 5 ezer km/h-ás sebességgel tombolhatnak. Ezek a szuperszonikus szelek elfújhatják az elpárolgott kőzeteket a sötét oldalra, ahol eső formájában a talajra hullhatnak.
A kutatócsapat szerint az exobolygón egy meglehetősen instabil rendszer van, a magmaóceánoknak ugyanis hosszú időbe telhet, míg átfolynak a sötét oldalról a világos oldalra, ezért az égitest felszínének és légkörének ásványi összetétele folyamatosan változhat.
