Soha nem volt még akkora az ózonlyuk kiterjedése az Antarktisz felett, mint idén
A számunkra kulcsfontosságú ózonlyuk az Antarktisz felett elérte a valaha volt legnagyobb méretét, mely nem kis mértékben aggasztó a jövőre nézve, ez a tendencia pedig egyre csak romlik majd az évek múlásával, melynek eredményeképp az ózonréteg az ultraibolya sugárzástól sem lesz képes megvédeni bennünket.
A számunkra kulcsfontosságú ózonlyuk az Antarktisz felett elérte a valaha volt legnagyobb méretét, mely nem kis mértékben aggasztó a jövőre nézve, ez a tendencia pedig egyre csak romlik majd az évek múlásával, melynek eredményeképp az ózonréteg az ultraibolya sugárzástól sem lesz képes megvédeni bennünket.
Noha az ózonréteggel kapcsolatos problémák nem egyenes úton vezetnek minket a globális felmelegedés felé, mindezek légköri zavarokat okozhatnak, amiken nem segít az egyre fokozódó üvegházhatás sem.
Habár az Antarktisz felett lévő ózonlyuk időszakos, mégsem túlzottan boldogító a tény, hogy kiterjedése az elmúlt 30 évben mért értékekhez képest idén volt a legkisebb.
„Amikor a sztratoszférában hirtelen megemelkedik a hőmérséklet, az ózonréteg csökkenése is lassul, a sarki áramlatok teljesen legyengülnek, majd le is bomlanak, ennek következményeképp pedig december végére az ózonszint is elkezd normalizálódni” – olvasható az Európai Űrügynökség jelentésében.
A tavalyi 16,4 millió négyzetkilométeres átmérőhöz képest az ózonlyuk idén elérte a 25 millió négyzetkilométeres átmérőt. Diego Loyola német űrkutató elmondta, 2020-ban az ózonlyuk villámgyorsan növekedett augusztus közepe óta, ezáltal a teljes antarktiszi kontinenst lefedte.
Ugyanezt a véleményt osztja Vincent-Henri Peuch, a Cams vezérigazgatója is, továbbá hozzátette, hogy az elmúlt hetekben a napfény újra visszatért a sarkra, és minden jel arra utal, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt kell fektetni a Montreali Egyezmény betartatására, hogy minél kevesebb vegyi anyag kerüljön az ózonrétegbe.
Az ózonlyuk méretének változásai nagyban függnek az Antarktisz környékén uralkodó széliránytól is, melyek ha nagyobb erőre kapnak, akkor szinte gátként viselkednek, így a sarki és a mérsékelt égövi áramlatok nem tudnak keveredni egymással.
A Montreali Egyezmény 1987-ben jött létre azzal a céllal, hogy nemzetközi összefogással megfékezzék a halogénezett szénhidrogének (CFC) kibocsátását. Ennek betartásával a tudósok becslése alapján 2050-re visszaállhat az ózonréteg állapota a normális értékekre.
A NASA egyik vezető tudósa, Paul Newman szerint a 2019-ben tapasztalt kisebb ózonlyukméret ugyan jó hírnek számított, fontos azonban felismernünk, hogy amit akkor láttunk, az csupán a sztratoszféra melegebb hőmérsékletének volt köszönhető; sajnos tudomásul kell vennünk, hogy az ózonréteg rehabilitációja nem egy kétperces folyamat lesz.
