Színes reklámok hirdetik egyre-másra a legújabb okostelefonokat, még jobb kijelző, még erősebb kamera, még nagyobb tárhely, adjuk el az előzőt, vegyük meg a következőt. Hiába, így működik a kapitalizmus, és valljuk be, kevesen és keveset gondolunk arra, mi történik azokkal a készülékekkel, melyektől megszabadulunk.

Jobb esetben néhány évig még használja valaki, majd végleg elavulttá válik és egy lerakatba kerül, a másik sok millió eszköz mellé. Ha abban reménykednénk, hogy ezek után a „zöld újrahasznosításé” a főszerep, nagyot kell csalódnunk.

A készülékek zöme ugyanis nem újrahasznosító üzemekbe hanem harmadik világbeli elektronikai temetőjébe kerül, ahol a szemétben gyerekek és felnőttek guberálnak, hogy kinyerjék azokat az összetevőket, amikért kapnak néhány fillért.

A ghánai agbogbloshiei a világ legnagyobb ilyen hulladéklerakata, ahol naphosszat égetik a műanyagot, majd kézzel szedik darabjaira az egykori mikrókat, hűtőket, számítógépeket, telefonokat, belélegezve a mérgező gázokat.

Habár erről keveset hallani, és nem szívesen „büszkélkednek” vele a műszaki eszközöket gyártó óriáscégek, Giuseppe Bertuccio D’Angelo csatornáján mindenki láthatja, hová vezet a mértéktelen túlfogyasztás. Emberek tízezrei élnek a szeméttelep mellett, akik az életükkel fizetnek azért, hogy több ezer kilométerrel arrébb csillogó és modern készülékekre cseréljék megunt, javíthatatlan műszaki eszközeiket a szerencsésebb körülmények között élők.