Rossz reakció, későn kiérő mentő, magyarázkodás, felfokozott médiafigyelem – ha orvos lennék, azt mondanám, hogy ez egy tünetegyüttes, és nem maga a betegség megnevezése.

Az elmúlt évtizedekben többször is megtapasztaltam a hazai egészségügyi dolgozók hozzáállását. Nem mennék bele mélyebben, de mindig segíteni akartak, és segítettek is, éppen ahogy a helyzet megkívánta. Ez nem egy szakma, ez hivatás, és biztos vagyok benne, hogy sokan, sok nehéz pillanatról tudnának beszámolni. Soron kívül Némi csapadékra van kilátás pénteken, de akár 27 fok is lehet napközben

„Gyűlöletcunami”, „politikai támadás” – írja az Országos Mentőszolgálat, a hazai sajtó pedig, mint oly sokszor, az elmúlt napok felzúdulását is kihasználja. Való igaz, ehhez egy ismert személlyel történt szomorú eset kellett, valaki hibázott, a hibájának pedig vállalnia kell a következményeit. De nem lehet kollektív módon mindenkire ráhúzni a vizes lepedőt. És azt hiszem, itt nem is ez történik a társadalom részéről.

A probléma gyökere ugyanis ennél jóval mélyebben van. És inkább ez az, ami most sokakból kiszakadt, hiszen az emberek a saját szemeikkel látják, hogy abszurd dolgokra mennek el súlyos milliárdok, ezeket firtatva pedig csak cinikus válaszok érkeznek, miközben az egészségügy (és nem csak és kizárólag az egészségügy) látványosan sorvad. Tényleg remek, amikor felújítanak egy kórházat, csak azt felejtik el az öltönyösök a szalag átvágásakor, hogy egy épület nem ment meg embereket, ha közben kong az ürességtől.

Kevesen vannak az egészségügyben, leterheltek, rengetegen alulfizetettek, nincs utánpótlás. Mire is legyen? Nincs hangjuk, nincs igazi szószólójuk, csak az elefántcsonttoronyban egy szervezet csúcsa, ami magyaráz, megmagyaráz, úgy, hogy politikailag mindeközben korrektek maradjanak.

Megoldás, ha a türelmetlen, kimerült mentésirányítót megbüntetik, példát statuálnak vele? Egyáltalán nem. Megoldás lenne, ha egy vezető kiállna, és nyíltan elmondaná, hogy milyen problémákat tapasztal az egészségügyben, és ehhez milyen segítség kellene? Ideig-óráig, aztán persze az illetőt a háttérben jól megráncigálnák, az „őszinteségi roham” meg elfelejtődne.

Az igazi megoldást az jelentené, ha végre nem látszat- és kényszerlépésekkel kezelnék a gondokat, ha nem úgy csűrnék-csavarnák a szavakat, hogy a rosszat is jóként adják el, ha nem a keveset próbálnák meg többnek mutatni. Ha a problémák nem csupán távolról, hunyorítva tűnnének megoldottnak, hanem közelről is. Mert közelről nézve az egész egészségügy egy roskatag kártyavárnak tűnik, amit azok támasztanak meg, akik csendben végzik azt, amire a hivatásukként tekintenek.

Biztos vagyok abban, hogy az emberek nem a mentésirányítóra, a mentősre, az ápolóra haragszanak. A többség tisztában van azzal, hogy ki vannak facsarva az utolsó cseppig, mint ahogy azzal is, hogy valós – nem csupán hangzatos szavakon alapuló – segítséget, továbbra is csak tőlük kaphatunk. A kirakatban mosolyogva bólogatókkal már más a helyzet. Abban is biztos vagyok, hogy ők is tudják, ez az alma is, mint oly sok másik, belülről rohad. Egy olyan fán, aminek csak a felső ágait éri a nap. Ha egyvalaki kiáll, és elmondja, mik a gondok, az önmagában még nem elég, legfeljebb ragtapasz egy fekélyre. Lesz majd más, aki mosolyog és bólogat helyette.

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)