A NASA 30 éven át üzemeltette az űrsiklókat, a flotta 1981-es bemutatkozásától kezdve egészen a 2011-es nyugdíjazásig a legfontosabb emberes űrprogramnak számított. Tizenöt évvel a program leállítása után az amerikai űrhivatal még mindig nem helyettesítette a rendszert hasonló felépítésű űrhajóval.

Bár az űrsiklók összesen 134 alkalommal jártak a világűrben és majdnem 21 ezer alkalommal kerülték meg a Földet, a flotta kivonása után közel egy évtizedig nem indult emberes űrmisszió amerikai földről. A döntés hátterében három meghatározó tényező, a magas költségek, a lassú felkészítési idő és a súlyos biztonsági kockázatok álltak.

Az űrsiklót eredetileg olcsó, gyorsan újrahasznosítható és gyakran indítható járműnek tervezték, ám ezek az elvárások csak részben teljesültek. A hatvanas évek végén még azzal számoltak, hogy az űrutazás ára olyan mértékben csökken majd, hogy bárki számára elérhetővé válnak az orbitális repülések. Ebben az időszakban még egy űrben keringő Hilton szálloda felépítése is felmerült ötletként.

Az újrafelhasználható járművek

A SlashGear szerint az újrafelhasználható járművek fejlesztésével a NASA drasztikusan csökkenteni kívánta a hasznos teher szállítási költségét. A Saturn V rakéta esetében ez fontonként ezer dollárba került, ezt szerették volna az 1969-es árakon számolva ötven dollár alá szorítani. Bár a korai tervek szerint egyetlen indítás nagyjából 350 ezer dollárt igényelt volna, a valóságban a költségek megközelítették a küldetésenkénti 450 millió dollárt.

G

Kövess minket a Google-ben

Legyen a Liner a követett forrásod

Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.

Beállítom

Az anyagiak mellett a küldetések közötti felkészülési idő is komoly problémát jelentett. Az űrhivatal évente akár 95 indítást is tervezett, ami azt jelentette volna, hogy négynaponta startol egy újabb űrsikló. A leggyorsabb felkészítési idő mindössze 54 nap volt, a Challenger katasztrófája után pedig a leggyorsabb ismételt indításra is 88 napot kellett várni. A lassú fordulóidő és a hatalmas költségek miatt az űrsiklóprogram soha nem vált azzá a kereskedelmi sikerré, amire a NASA számított.

22 áldozatot követelt az űrrepülés

Az űrrepülések történetében valójában meglepően kevesen vesztették életüket, a kiképzési és földi baleseteket leszámítva összesen 22 ember halt meg tényleges űrrepülés közben. Ebből mindössze három haláleset történt a világűr határát jelölő Kármán-vonal felett.

A tragikus statisztikák kétharmadáért az űrsiklóprogram felelős, a két katasztrófában összesen tizennégy űrhajós vesztette életét. A veszteségek nagy része a korai tervezési döntésekre vezethető vissza, ugyanis a NASA Ames Kutatóközpont tanulmánya szerint elhagyták az Apollo-program során alkalmazott kockázatelemzéseket, mivel az eredményeket túlságosan pesszimistának tartották.

A járművek tervezésekor a beépített mentőrendszereket sem vették figyelembe. A tervezők abból a feltételezésből indultak ki, hogy az űrsiklók az utasszállító repülőgépekhez hasonló biztonsági szinten fognak működni.

A védelmi rendszer sebezhetőségét a Columbia katasztrófája mutatta meg, amely végül megpecsételte a teljes program sorsát. Az űrsiklók hőszigetelését több ezer szilícium-dioxid és szén-szén csempe biztosította a visszatérés során, amelyek különösen sérülékenyek voltak. A rajtuk keletkező rendszeres sérüléseket az űrhivatal mégis elfogadhatónak tartotta, végül a szárny belépőélének burkolati sérülése okozta a Challenger legénységének vesztét is.