Elemző: nagy a felhajtás a Kinzhal hiperszonikus rakéta körül, de annyira nem kell tőle hanyatt esni

A tavasszal jelentős médiafigyelmet kapott ez a lépés, azonban a 19FortyFive elemzője, Alex Betley egyértelművé tette, hogy sokan félreértették a Kinzhal jelentőségét. Első lépésben fontos tisztázni, hogy milyen is pontosan ez a rakéta.

A Kinzhal egyike annak a hat „megállíthatatlan” fegyvernek, amelyet Vlagyimir Putyin az elmúlt évek során bejelentette. A hiperszonikus rakétát még 2018-ban mutatták be, az első sikeres teszteket pedig a Déli Katonai Körzetben végezték el vele és még abban az évben szolgálatba is állították.

A Kinzhal gyakorlatilag egy légi kilövésre átalakított verziója a szárazföldi 9K720 Iszkander-M rövidhatótávú ballisztikus rakétának azzal, hogy képes hagyományos és atomtöltetet is szállítani, mintegy 1500-2000 kilométeres hatótávra. Mivel légi indítású, ezért nagyobb a hatótávja, előnyösebb a bevethetőség, illetve a mobilitása is, mint a szárazföldi Iszkandereknek.

A CSIS Missile Threat Program szakértője szerint a Kinzhal elsősorban feltehetően arra lett kitalálva, hogy könnyebben tudják kilőni ezekkel az európai infrastruktúrát egy esetleges háború esetén, valamint kijátsszák az olyan amerikai légvédelmi rendszereket, mint a THAAD.

A Kinzhalokat jelenleg MiG-31-es vadászgépekről indítják, kilövést követően villámgyorsan Mach 4 sebességre (1372 m/s) tud érni, de a maximális sebessége a Mach 10-et (3430 m/s) is el tudja érni. Tovább nehezíti a semlegesíthetőségét a magas manőverező képesség és az irányváltoztatási képessége is.

Betley szerint azonban semmi különleges nincs abban, hogy ez egy hiperszonikus fegyver, amelyre példaként Alex Hollings, a Sandboxx News elemzőjének szavait hozta fel, aki kijelentette, hogy az amerikaiak összes interkontinentális ballisztikus rakétája, de még az Elon Musk-féle Falcon 9 újrahasznosítható rakéta is hiperszonikus képességekkel bír.

Hollings még ki is emelte, hogy a Kinzhal-rakéták sokkal inkább hasonlítanak egy átlagos hiperszonikus rakétára, mint az újgenerációs hiperszonikus fegyverekre, mint amelyeket például Kína fejleszt. Betley egyértelműen kijelentette: Putyin seregei ezt csak azért vetették be a fegyverraktár felrobbantására, hogy megijesszék a lakosságot.

Betley szerint ugyanis a Kinzhalok nem sorolhatók be azokba a fegyverekbe, amelyeket hagyományos a „hiperszonikus fegyverkezési verseny” alá rendelünk. Ezek alapvetően két csoportra oszthatók: hiperszonikus siklójárművekre (HGV) és hiperszonikus cirkálórakétákra.

A HGV-k alapvetően képesek úgy manőverezni, hogy a légvédelmi rendszerek ne tudják azt kiszedni, illetve a radarok se tudják úgy érzékelni. Ezeket általában nagy sebességű rakétaerősítők segítségével indítják a légkörbe, ezt követően pedig a járművek vezérlőfelületére támaszkodnak, hogy kezeljék az alapvetően nagy sebességű célba „süllyedést”.

A hiperszonikus cirkálórakéták ezzel szemben scramjet meghajtórendszerre épülnek, vagyis szuperszonikus égésű hajtóművekre, ehhez viszont a rakéta hajtóművén szuperszonikus sebességgel áramló levegő szükséges. Ebből kifolyólag ezeket a rakétákat csak gyorsan mozgó repülőkről vagy más módon lehet csak kilőni, nem véletlen, hogy a mai napig egyetlen ország sem állított hadrendbe ilyet.

Betley szerint a Kinzhal-rakéták egyik kategóriába sem sorolhatók be és bár kétségtelen, hogy a szárazföldi Iszkanderekhez képest vannak előnyei és tudományosan még pontos is őket hiperszonikus rakétának hívni, a használatuk inkább marketingcélt szolgált. Erre most szüksége is van az orosz védelmi iparnak, hogy relatíve versenyképesnek tűnjön az USA-val szemben.