Egy magyar férfi levele az egészségügyi dolgozóknak – üde színfolt a koronavírus elleni küzdelem idején
A Szabolcs Szatmár Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Facebook-oldalán tette közzé bejegyzését, melyben egy korábban Covidos páciens osztotta meg rendkívül pozitív benyomását az őt kezelő egészségügyi dolgozókról.
A Szabolcs Szatmár Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Facebook-oldalán tette közzé bejegyzését, melyben egy korábban Covidos páciens osztotta meg rendkívül pozitív benyomását az őt kezelő egészségügyi dolgozókról.
A szívmelengető bejegyzést már 1900 ember kedvelte, reméljük ez nem az egyetlen ilyen történet napjainkban. Mindenesetre azt gondoljuk, hogy mindannyian szívesen olvasunk ilyen és ehhez hasonló posztokat ezekben a szomorú és küzdelmes időkben.
A bejegyzést így kezdik az egészségügyi dolgozók:
„A járvány egyre emelkedő megbetegedésszámokat hoz, az egészségügyben dolgozók leterheltsége is napról napra nő. Ahhoz, hogy erőt merítsenek a napi küzdelmekhez sokat jelent, ha a betegek jó szóval, kedvesen fordulnak feléjük.
Nagyon jólesett az alábbi levél a COVID Ambulanciánkon dolgozóknak, köszönjük Szojka Tamásnak, hogy leírta érzéseit, tapasztalatait, és gyógyulást kívánunk neki és minden betegünknek!”
A férfi üzenetét változtatás nélkül közöljük:
„Délután háromtól este tíz óráig ültem a COVID ambulancián, és szeretném ezt megosztani, mert amit ott tapasztaltam, azt én nem látom a híradásokban.
Én az ott dolgozókat HÉTKÖZNAPI HŐSÖKNEK hívom mától.
Véleményem szerint most a legveszélyesebb helyen ilyen emberséget én nagyon keveset láttam és tapasztaltam.
A betegeket folyamatosan szállították be a mentők és jöttek maguktól is, akiket mintáztak COVIDRA, vért vettek tőlük, röntgenre hívták. Majd amikor a leterhelt labor kapacitása után megérkezett az eredmény, az orvos is vizsgált minket. Nagyon sok idő telt el, mivel nagyon sokan voltak és jöttek (megdöbbentő volt). Az ápolónők, a betegszállítók, az orvosok – bárkihez szóltam- készségesek, kedvesek és segítőkészek voltak, pedig higgyétek el, nagyon sok türelmetlen ember is volt.
Ami miatt ezt leírom: a bent töltött hét óra alatt többször megkérdezték a várakozó, fekvő, néha mozgásképtelen embereket, hogy nem-e szomjasak (pedig rengeteg munkájuk volt), és aki kérte, annak mindnek vittek műanyagpohárban vizet. És ez még nem volt minden, estefelé mindenkit végigkérdeztek, hogy van-e étele, kérnek-e szendvicset, és aki kért, mindenkinek adtak.
Sokat tapasztaltam már, de ilyen kiszolgáltatott állapotú betegek iránti emberséget ritkán tapasztal az ember (gondolom naivan, mindenhol így van ez, nem igaz, mert a párom máshol, más megyében nem ezt tapasztalta)!
Azok az emberek számomra Hősök, mert amikor egész nap olyan emberek között dolgoznak, akik amúgy is rettegnek, és nem tudják, mi lesz velük, biztonságot adtak, a kötelező munkájukon kívül látták magát az embert is.
Amikor én 47 évesen már nem bírtam ülni és kijött az orvos és megkérdeztem, hogy van-e eredményem, nem türelmetlenségnek vette, olyan emberséggel és alázattal szólt vissza este kilenc órakor, hogy megdöbbentett.
Amikor a betegszállító srácnak szóltam, hogy a bácsi fázik, hozta a takarót, és figyelmesen betakarta a beteget. Szorongtam, féltem, aggódtam, de megnyugtattak, biztonságot adtak, mert érezték, hogy most erre van szükségem.
Hogy honnan van erejük, rejtély, azt éreztem, hogy ezek az emberek tényleg szeretik a hivatásuk, és a gyógyításra esküdtek fel, a beteg, elesett emberek gyógyítására, és ezt komolyan veszik.”
