Az HBO azonban már korábban megmutatta, hogyan lehet igazán emlékezetes, emberközpontú történetet mesélni a civilizáció összeomlása után: a Tizenegyes állomás Emily St. John Mandel 2014-es regényének adaptációja, ami egy influenzajárvány által letarolt világban játszódik. A túlélők próbálják összerakni régi életük darabjait, miközben a sorozat egy olyan jövőt mutat, amelyben a remény nem tűnt el teljesen.

A Tizenegyes állomás különlegessége, hogy egy sokkal derűsebb, emberibb posztapokaliptikus világot ábrázol, mint amit a műfajban megszokhattunk. A Screenrant szerint a sorozat „a posztapokaliptikus világ egy reményteli változatát mutatja be”, ahol bár léteznek veszélyes csoportok – például egy agymosott gyerekekből álló szekta vagy kisebb bandák –, ezek nem uralják a világot.

A társadalom újraéledt: az embereknek van idejük Shakespeare‑re, az orvosok szabadon utazhatnak, vannak olyan települések, amelyek a szülés körüli segítségnyújtásra specializálódtak, és még az elszigetelt közösségek is inkább szigorúak, mintsem zsarnokiak. A sorozat azt a kérdést teszi fel: miért is ne akarna tovább élni az emberiség egy ilyen világban?

A legtöbb posztapokaliptikus sorozat „túlzottan cinikus”, és bár ez sokszor érthető, a műfaj gyakran esik abba a hibába, hogy mindenből Mad Max‑szerű káoszt csinál. A Tizenegyes állomás ezzel szemben azt sugallja, hogy az emberek ellenállóak, és még a legsötétebb időkben is képesek szépséget találni.

A sorozat reményteli üzenete teszi igazán egyedivé: „Minden egyes embernek van egy pontja”, legyen szó egy kultuszvezérről, egy túlzottan óvatos közösség vezetőjéről vagy egy betolakodóról, aki egyszerűen csak biztonságra vágyik. A Tizenegyes állomás nem démonizálja a szereplőit, hanem megmutatja, hogy a túlélés mögött mindig emberi motivációk húzódnak. Ez a megközelítés pedig ritka kincs a posztapokaliptikus sci-fi világában.