A római gladiátorok véres összecsapásai gyakran a halálig tartó küzdelmek szinonimájaként élnek a köztudatban, ám a valóság ennél jóval árnyaltabb. A harcosok kiképzése hosszú és költséges folyamat volt, így a rabszolgatartók számára fontos volt, hogy minél többször bevethessék őket.

Az arénában való szereplésük így nem csupán a közönség szórakoztatását szolgálta – akik visszavárták őket –, hanem komoly befektetést is jelentett. Éppen ezért senkinek nem volt érdeke, hogy minden összecsapás végzetes legyen.

A gladiátorviadalok során a küzdelmeknek szigorú szabályai voltak, előre meghatározott forgatókönyvvel, a halálos sérülések okozása pedig inkább kivételes esemény volt, mintsem kötelezően betartandó szabály – írja a Live Science.

Egyes gladiátorok karrierje több éven keresztül is tarthatott, különösen, ha jó formában maradtak és képesek voltak megragadni a közönség figyelmét, akik szemében hőssé válhattak a látványosan küzdő harcosok.

Alfonso Manas, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem kutatója alaposan tanulmányozta a gladiátorokat, kiemelve, hogy a bizonyítékok arra utalnak, hogy a gladiátorok halálozási aránya az idők során jelentősen változott. Küzdelmeiket időszámításunk előtt néhány évtizeddel megreformálták, aminek következtében a halálozási arány jelentősen lecsökkent – jegyezte meg Manas.

Ezek a reformok Augustus és Tiberius uralkodása alatt történtek, három évszázaddal később azonban ismét kegyetlen fordulatot vettek a csaták, mielőtt Honorius 399-ben be nem záratta a gladiátoriskolákat.