(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)

Július 5-én ünnepelte volna Horn Gyula a 90. születésnapját, amelyre Budapest baloldali városvezetésétől különleges ajándékot kapott: sétányt neveztek el róla Angyalföldön, de csak azután, hogy koszorút helyeztek el a rakparton lévő emléktáblájánál, majd a Gyermek téri szobránál – mert ugye ez Horn Gyulának jár.  Soron kívül Andrei Mangra zokogva adott interjút, késsel kergették a támadói a lakásában

Miután június elején a fővárosi közgyűlés úgy döntött, hogy az MSZMP, bocsánat, az MSZP miniszterelnökének szentelnek egy sétányt, Karácsony Gergely így nyilatkozott: „Mindannyian tudjuk, hogy volt a történelemnek olyan pillanata, amikor Horn Gyula a rossz oldalon állt, (…) a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani”. 

De persze, ha előkerülnek olyan nevek, amelyek (vélt vagy valós indokok nyomán) köthetők mondjuk a nyilasokhoz, akkor azért felelni kell, és ha esetleg nincs is rokoni kapcsolat, akkor is keresni kell. Morálisan minden nagyszülőnek, dédszülőnek tisztának kell lennie – kivéve akkor, ha a komcsik oldalán állt, mert akkor a bűnei azonnal meg is vannak bocsátva. 

Na, de térjünk vissza Horn Gyulához. Érdemes, ugyanis van mit elmondani róla. Talán senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen volt miniszterelnökként, bár a különböző oldalakon erről megoszlanak a vélemények, a Bokros-csomagról talán már azok is hallottak, akik még nem éltek az ominózus időben, esetleg nem emlékezhetnek az eseményekre. 

De menjünk vissza az időben még pár évet, hiszen az 1956-os történések még ennél is fontosabbak. Nekünk is, az országnak is, de Horn Gyulának személyesen is az volt, ezért részt is vett benne – de a megtorlók oldalán. 

Rendben, de ha a magyarországi baloldal rendszeresen felemlegeti mondjuk a Horthy-rendszer bűneit, akkor mi se felejtsük el az ő bűneiket sem. (Tényleg, vajon mi lenne, ha mondjuk Prónay Pálról vagy Horthy Miklósról neveznénk el inkább sétányt Budapesten?) 

Magyarországon a rendszerváltás inkább békés átmenet volt, felelősségre vonás érdemben nem történt, így azok, akik tevékenyen részt vettek a rezsimben, folytathatták a munkát akár a közéletben is. 

1991-ben volt próbálkozás arra, hogy ez ne történhessen meg: november 4-én csaknem kétharmados többséggel fogadta el az Országgyűlés a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslatot. A törvény lehetőséget adott volna arra, hogy az 1944-ben Sztálin kívánságára összehívott Ideiglenes Nemzetgyűlés és az a szabadon választott Parlament első ülésnapja, 1990. május 2. közötti emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügye ne vesszen el a feledés homályában, miután az állam „politikai okokból nem érvényesítette büntetőigényét”. 

A lusztrációs törvény végül nem állta ki a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság próbáját, amely határozatában kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni, „jogsértéssel nem lehet jogállamot építeni”. De politikai aggályok is felmerültek, mondván, hogy az erkölcsi rend helyreállítását célzó lusztrációs törvény nem lesz-e végül a bosszúállás eszköze. Mécs Imre, az SZDSZ vezérszónoka szerint a Zétényi–Takács-törvény is csak arra lett volna jó, hogy bűnbakokat képezzen, és a társadalom ne nézzen szembe azzal, hogyan jutott el a legvidámabb barakkig.

Aztán ott volt az ügynöktörvény is, ami viszont csak felületesen fedte le a korábbi rendszer fenntartóit, ugyanis a csak azokra vonatkozott, akik a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének dogoztak, vagy 1956-57-ben tagjai voltak a karhatalomnak (ÁVH), vagy korábban a Nyilaskeresztes Pártnak, illetve akik beosztásuknak köszönhetően jelentésekhez juthattak hozzá. Így lehetett az, hogy Medgyessy Péter III/II-es tisztként miniszterelnök lehetett. Az évek alatt többször is felmerült, hogy nyilvánosságra hozzák az ügynöklistákat, de mindennek csak az lenne a vége, hogy ártatlan embereket, civileket hurcolnak meg. 

Horn Gyula sem bújhatott ki alóla, hiszen az ügynöktörvény alapján át kellett világítani, és meg is állapították azt, amit amúgy is mindenki tudott már: Horn Gyula maga ismerte el a nyilvánosság előtt, hogy 1956. december 15-e és 1957. június 6-a között karhatalmista volt (későbbi erkölcsi bizonyítványában ezért áll az, hogy Horn „az ellenforradalmi események alatt a párt és a munkásosztály mellett kiállt”). 

Egyes nyomozások szerint viszont már egy hónappal korábban, novemberben belépett a pufajkások közé – így több ember élete szárad a lelkén. De a mi szempontunkból most ez nem annyira fontos (de azért ne felejtsük el megjegyezni). Amit most érdemes kiemelni: 

Ez pedig már elég komoly problémákat vet fel, ugyanis a 2001-es Alaptörvény (amellyel már régi tartozás róttunk le), legalább valamennyire erkölcsi elégtételt szolgáltatott: 

Aztán 2012-ben született még egy törvény „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő” korábbi jogszabályok módosításáról, amely kimondja: 

Abban az esetben, ha nem egyértelmű a rendelkezés, akkor a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását kell kérni – persze ez megint nem garancia semmire, sőt. 

Vagy inkább: még ha meg is bocsátunk neki, sose felejtsük el, hogy mit csinált.  

A magyarországi baloldal ma már a saját dicsőségét keresi 1956-ban, miközben nem titkolják, hogy a kommunisták az ő valósi hőseik. Harangozó Tamás, az MSZP országgyűlési képviselője persze már nem tudja, hogy ’56-ban mi történt, csak a korábbi miniszterelnök érdemeire emlékszik: 

„Horn Gyulának meghatározó szerepe volt külügyminiszterként Németország újraegyesítésében, a vasfüggöny lebontásában, valamint a szovjet csapatok kivonásáról szóló megállapodás aláírásában.

Miniszterelnökként megteremtette az ország gazdasági stabilitását, növekedési pályára állította az országot. Nagy párttá tette az MSZP-t, amely az ellenzéki pártok között az egyetlen rendszerváltó párt napjainkban.

Kormányzása alatt Magyarországot a Nyugat felé fordította Kelet helyett, utat nyitott az európai integrációhoz, az országnak barátokat szerzett ellenség helyett. Az ország vezetőjeként az átlagemberek érdekeit képviselte az elit helyett.

Erre a szemléletre ma is nagy szükség lenne.” 

Érdekes, hogy úgy beszél a mai MSZP-ről, mintha nagy párt lenne. Elég megnézni a számokat, lassan, de biztosan ők is a süllyesztőben végzik. Ahogy idővel a kommunisták minden öröksége is.