Dr. Kyle Nagle 14 éves lánya, Sylvie egy lejtős erdei úton síelve 6 méteres töltésről zuhant le, és súlyos traumás agysérülést szenvedett. A sportorvos apa szerint a baleset pillanata felfoghatatlan volt: „Lesíelt az ösvény széléről és lezuhant egy 20 láb magas töltésen.”

A lány csapattársai és edzője azonnal stabilizálták, majd riasztották a 911-et. Sylvie eszméletlen volt, de önállóan lélegzett. A mentők a pályáról kiemelték, majd a Snoqualmie-hágóhoz szállították, ahonnan helikopterrel vitték tovább a seattle-i Harborview Medical Centerbe. A vizsgálatok után Dr. Nagle így fogalmazott: „Több vérzést találtak az agyában és súlyos diffúz axonális sérülést, vagyis az idegsejtek nyíró jellegű károsodását az agy több területén.”

A baleset híre akkor érte el az apát, amikor hazaért a munkából. Több szülő is hívta, de csak annyit tudott, hogy lánya lezuhant. „Az első reakcióm egy mély, gyomorszorító félelem volt” – mondta. Feleségével együtt még a helikopter érkezése előtt a kórházba siettek. „Rémisztő éjszaka és néhány rémisztő nap volt” – vallotta be – írja a People.

Maga volt a sokk

Sylvie napokig intubálva volt, és még az extubálás után sem reagált. Egy hét elteltével már rá tudott mutatni tárgyakra, néhány nappal később pedig „nagyon halk” szavakat is ki tudott mondani. A második héten segítséggel már fel tudott állni. Dr. Nagle szerint a Harborview személyzete „nagyon támogató és jelenlévő” volt, amikor senki sem tudta, felébred-e, beszél-e, jár-e még valaha.

Másfél hét után a Seattle-i Gyermekkórház Fekvőbeteg Rehabilitációs Osztályára került, ahol két és fél hét alatt újra megtanult járni, hajat mosni, öltözködni, tisztábban beszélni és információt feldolgozni. „A rehabilitációs csapat kiemelkedő volt – gondoskodó, hozzáértő és türelmes” – mondta az apa. A szülőknek is segítettek feldolgozni a traumát: „Támogattak minket, miközben próbáltuk a legjobbat tenni érte, és közben a saját félelmeinkkel is meg kellett küzdenünk.”

A lány nem adta fel

Sylvie egy teljes hónapot töltött kórházban, és öt hetet hiányzott az iskolából. Hazatérése után részmunkaidőben kezdett tanulni, majd fokozatosan tért vissza a teljes órarendhez. A család számára ez az időszak „elképzelhetetlenül nehéz” volt. „Volt félelem. Volt aggodalom. Volt gyász minden formájában” – mondta Dr. Nagle.

Ugyanakkor öröm is jutott: amikor Sylvie először jelezte, hogy szeretne kimenni a kórház skybridge folyosójára, hogy megnézze a hegyeket, majd játékosan hátradobta a haját, a szülők megkönnyebbülve nevettek fel. A lány nyáron szemműtéten is átesett a kettős látás miatt, de végig egyetlen cél lebegett előtte: visszatérni a sípályára.

„Mindig vissza akart térni a sílécekre. Imád síelni” – mondta az apa. Szerinte ajándék, hogy Sylvie nem emlékszik az esésre, így nincs benne félelem.

Példaértékű a kitartása

Első síelése „érdekes” volt: „Kicsit olyan volt, mint egy fiatal őz, amelyik most találja meg a lábait – mint Bambi” – mesélte Dr. Nagle.
De már a következő alkalommal sokkal magabiztosabb volt. A család most a kis lépésekre koncentrál: „Ez egy olyan folyamat, amin minden sportoló — paralimpiai, olimpiai vagy hobbi — keresztülmegy egy sérülés után.”

Dr. Nagle hamarosan Olaszországba utazik, hogy a paralimpiai északi sícsapat orvosaként dolgozzon, de Sylvie most nem tart vele:
„Sylvie imádná nézni a versenyeket, de most az iskolára, a barátaira és a saját 15 éves életére kell koncentrálnia.”

A lány már újra versenyez, és az apa nem félti őt: „Azt szeretném, ha büszke lenne a teljesítményére és a fejlődésére, és nem csüggedne el attól, hol tart most. Erőt és önbizalmat épít, és közben kegyelmet és kitartást mutat. Öröm látni, amikor a gyereked megtalálja azt, amit szeret — és Sylvie imád síelni, a barátait és a csapatát.”