A hétvégén érte el tetőpontját a válság Srí Lankán, miután az ország gazdasága hivatalosan is összeomlott, a dühös tüntetők pedig azt követelik az elnöktől és a miniszterelnöktől, hogy mondjanak le – az egyre növekvő nyomás hatására pedig a két férfi ígéretet tett arra, hogy meg is teszik.

Az egyik Gotabaya Rajapaksa elnök, az ország legbefolyásosabb családjának hat tagja közül az utolsó, aki még mindig ragaszkodott a hatalomhoz. A másik Rajapaksa választott miniszterelnöke, Ranil Wickremesinghe, egy tapasztalt ellenzéki politikus, akit azért neveztek ki, hogy kivezesse az országot a válságból. Soron kívül Változékony idő vár ránk pénteken, havas esőre is van kilátás

Szombaton egy gigantikus embertömeg indult el a fővárosba, Colombóba, majd betörtek az elnöki rezidenciába, és jóformán elfoglalták a tengerparti elnöki irodát. Pár órával később azonban tüzesebb lett a hangulat, a tüntetők az elnök és a miniszterelnök lemondását követelték, majd megrohamozták a miniszterelnök rezidenciáját is, és felgyújtották azt.

Mivel már hosszú hónapok óta rendszeresek a tüntetések, a szombati káosz ahhoz vezetett, hogy mindketten beleegyeztek, hogy lemondanak, habár Rajapaksa tartózkodási helye továbbra is ismeretlen, elvileg szerdán távozik hivatalából, míg Wickremesinghe közölte, csak akkor távozik, ha az ellenzéki pártoknak sikerül megegyezniük az egységkormányról.

Gotabaya Rajapaksa

A nagy hatalmú, földbirtokos Rajapaksa-család évtizedeken át uralta a helyi politikát a déli vidéki körzetükben, mielőtt Mahinda Rajapaksát 2005-ben elnökké választották. A sziget buddhista-szingaléz többségének nacionalista érzelmeire apellálva 2009-ben győzelemre vezette Srí Lankát az etnikai tamil lázadók ellen, ezzel véget vetve ezzel az országot megosztó, 26 évig tartó brutális polgárháborúnak. Öccse, Gotabaya, a védelmi minisztérium nagy hatalmú tisztviselője és katonai stratégája volt.

Mahinda egészen 2015-ig maradt hivatalában, ekkor ugyanis az ellenzék győzedelmeskedett a választásokon – de ez nem tartott sokáig, hiszen 2019-ben ismét visszatért a család, amikor Gotabaya megnyerte az elnökválasztást, s olyan ígéretet tett a lakosságnak, miszerint helyreállítja a biztonságot az országban.

Ezen felül fogadkozott, hogy visszaállítja a korábban jellemző „izmos nacionalizmust”, amivel korábban sikerrel megnyerték maguknak a helyi buddhistákat, míg a lakosság többi részét azzal győzte meg, hogy ígéretet tett a stabilitás és a fejlődés irányába történő elmozdulásra, illetve arra, hogy kihúzza az országot a gazdasági válságból.
A hangzatos ígéretek helyett azonban csak végzetes hibák sorozatát követte el, melyek példátlan válságot idéztek elő az országban.

A folyamatos agresszió nyomán a turizmus teljes mértékben visszaesett, a korábban vitatott fejlesztési projektekre felvett külföldi hiteleket pedig el kellett volna kezdeni törleszteni – érdekesség, hogy a külföldi hitelből az elnök szülőföldjén építtetett egy kikötőt és egy repülőteret, tulajdonképpen saját magának.

Rajapaksa azonban nem volt hajlandó meghallgatni gazdasági tanácsadóit, s minden tanácsukkal szembemenve végrehajtotta az ország történetének legnagyobb adócsökkentését. Célja ezzel az lett volna, hogy ösztönözze a lakosságot arra, hogy többet költsenek, ám az elnök kritikusai és szakértők már a bejelentéskor figyelmeztették, hogy ezzel csak az állami költségvetést fogja megnyirbálni.

Az elnököt ez azonban nem érdekelte, majd jött a koronavírus-járvány, ezt követően pedig abszolút meggondolatlan módon betiltotta a vegyi műtrágyák alkalmazását, melynek következményeképpen az egyébként is törékeny gazdaság szemmel látható mélyrepülésbe kezdett.

Az ország pedig elég gyorsan kifogyott a pénzből, s kiderült, hogy nem fogják tudni visszafizetni tetemes adósságaikat: az élelmiszer-, gáz-, üzemanyag- és gyógyszerhiány pedig csak tovább növelte a közvélemény haragját a kormány felé. Áprilisban kezdődött az igazi káosz a családban, ugyanis az egyre masszívabb tüntetések miatt három Rajapaksa is távozni kényszerült posztjáról, egyikük pedig a pénzügyminiszter volt.

Májusban pedig a kormány támogatói lendültek támadásba, és összecsaptak a tüntetőkkel, melynek következményeképpen kilenc ember életét vesztette. A tüntetők ezután Rajapaksa ellen fordultak, és azt követelték, mondjon le, ám az elnök ijedtében elmenekült egy nagyon komolyan megerősített haditengerészeti támaszpontra, és nem volt hajlandó lemondani elnöki posztjáról.

Ranil Wickremesinghe

A miniszterelnököt májusban nevezte ki Rajapaksa, megbízatása azonban vitathatatlanul hatalmas kihívást jelentett számára: az elnök azt várta tőle, hogy hozza helyre az államadósságot, és tárgyalja le a mentőcsomagot a Nemzetközi Valutaalappal.

A helyzet érdekessége pedig az volt, hogy Wickremesinghe egyben a pénzügyminiszteri tisztséget is betöltötte, így egyszerre kellett a nyilvánosság előtt beszélnie, heti szinten beszédet mondania a parlamentben, miközben igen komoly tárgyalásokat folytatott a pénzügyi intézményekkel, a hitelezőkkel és a szövetségesekkel, hogy megoldást találjon a válságra, s egy kis könnyebbséget adjon az egyre türelmetlenebb lakosságnak.

Első intézkedései között volt az adóemelés, s ígéretet tett arra, hogy megreformálja a kormányzást, mely szemmel láthatóan már évek óta az elnök kezébe összpontosította a hatalmat, szakértők és a kormány kritikusai szerint pedig ez volt az, ami ebbe a példátlan válságba sodorta az országot.

Miniszterelnökként pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a következő néhány hónap lesz az ország történetének legnehezebbje, majd június elején kénytelen volt beismerni a tényt, hogy az ország elérte a mélypontot: a parlamentben néhány héttel ezelőtt ugyanis kijelentette, az ország gazdasága teljesen összeomlott.