„Fogalmunk sincs, ki ellen harcolunk” – egy orosz katona története, akit Ukrajnába küldtek
Ivan története tökéletesen bemutatja, milyen harci morállal rendelkezhetnek az ifjú szerződéses katonák, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy bedobják őket ágyútölteléknek Ukrajnába.
Az orosz védelmi minisztérium sajtószolgálata által videófelvételrõl készített képen egy orosz katona (b) átkutat egy ukrán katonát a mariupoli Azovsztal acélmû területén 2022. május 17-én. A nap folyamán több mint 260 ukrán harcos - sokan közülük sebesültek - hagyhatta el az acélmû területét.
MTI/EPA/Orosz védelmi minisztérium sajtószolgálata
A független orosz oknyomozó hírportál, a Meduza két katona történetét mutatta be, akiknek esetei tökéletesen rávilágítanak arra, hogy mennyire kaotikus volt eleve az a fázis is, amikor az orosz felsővezetés eldöntötte, háborúba vonulnak.
Mivel a két szóban forgó katona, Ivan és Alekszej története nagyon hasonló, ezért inkább Ivanéval foglalkozunk, mert az is remekül bemutatja, hogy az orosz hatóságok mennyire embertelenül bánnak a saját katonáikkal és még a saját harcosaik előtt is titokban tartották az inváziót.
Iván 2001-ben született, az elmúlt évek során Kemerovo lakosa volt, és úgy döntött, a kötelező katonai szolgálat helyett inkább szerződéses katona lesz, annak reményében, hogy tud némi pénzt keresni. Fizetése nem volt túl kiemelkedő, 31 ezer rubel, ami május 20-i árfolyamán 193 ezer forintnak felel meg.
Ivánnak azt ígérték, hogy lakóhelyéhez viszonylag közel fogják őt bevetni, hogy haza tudjon járni, így kvázi klasszikus munkája lesz. November 1-jén alá is írta szerződését, majd ezt követően Jurgába küldték, egy Kemerovo közeli városba. December végén a Szmolenszk régióban található Jelnija városába küldték, ahol február közepéig tartózkodott, különösebb munka nélkül.
„Nem kapunk semmilyen tréninget, csak azzal bíznak meg, hogy őrizzük, amire éppen megkérnek: időnként katonai járműre, időnként felszerelésre” – idézte fel fia szavait Szvetlana. Február közepén aztán Ivánékat áthelyezték, Brijanszk régió irányába, az ukrán határ felé indultak, ám erről akkor fogalmuk sem volt.
Szvetlana állítása szerint fia február 23-án hívta őt fel, hogy egy időre az utolsó telefonhívását intézi, ugyanis a felettesei közölték, hogy innentől kezdve legalább egy hétig nem használhatják a telefonjukat. Iván csak annyit közölt, hogy ismét menniük kell valamerre, mást velük sem közöltek.
Iván egészen március 6-ig nem hívta fel édesanyját újra, ezt követően intézett csak egy telefonhívást. Szvetlana szerint a hívás nagyon rossz minőségű volt, alig ismerte fel fia hangját, aki egy olyan telefonról hívta fel, amit egy helyi lakostól kért kölcsön. Mint mondta, megkereste a telefonszám alapján a híváskörzetet, ami Ukrajnában volt.
Szvetlana elmondta, a következő hívás március 19-én érkezett, de ez ennél is furcsább volt: nem mondhatott semmit, se azt, hogy hol van, se azt, hogy hány ember van vele. Szvetlana megpróbálta a feletteseit megkeresni, akik vagy nem válaszoltak, vagy közölték vele, hogy adjon be formális kérelmet a védelmi minisztériumnál – ennek azonban sok értelmét nem látta.
Március végén aztán jött az újabb telefonhívás, ahol Iván is többet tudott mondani. Szvetlana is elmondta, hogy nagyon nyíltan beszélt, közölte például, hogy egy Csernyihiv melletti településnél volt, ám azóta elhagyták a régiót.
„Nem annyira érdekli őket, hogy mondunk valamit. Annyi élelmünk volt, amit az ukrán csapatok hátrahagytak, véletlenszerű házakban aludtunk és több alkalommal is tűz alá kerültünk. Fogalmunk sincs, ki ellen harcolunk, és arról sem, hogy egyáltalán hogyan harcolunk”
Szvetlana elmondása szerint miután átlépték az orosz határt, Iván fel akarta bontani több társával együtt a szerződését, amikor azonban már 250 katona döntött a leszerelés mellett, egy FSZB-s tiszt és egy ügyész megfenyegette őket, hogy büntetőeljárást indítanak ellenük, amiért nem hajlandók teljesíteni a parancsot.
Iván édesanyja közölte, hogy az FSZB-sek és az ügyészek által generált nyomás miatt végül az egész egység, beleértve a mindössze 21 éves fiút is, aláírt egy papírt, amelynek értelmében beleegyeztek abba, hogy továbbra is részt vesznek a „különleges katonai hadműveletben” és visszamentek háborúzni.
Iván példája remekül és egyben tragikusan mutatja, hogy mit gondol az orosz állam a nagyon fiatal katonáiról: jók lesznek ágyútölteléknek. Látszik, ami már korábban is felmerült, hogy tulajdonképpen nem is szóltak nekik az invázióról előre – ez pedig megmagyarázza, hogy miért ennyire összeszedetlen az orosz hadsereg.
