Katasztrofális új sci-fik, amik helyett inkább vegyél elő egy klasszikust
Megrögzött sci-fi rajongóként nagyon nehéz elmenni a műfaj átalakulása mellett, és bár vannak kellemes csalódások, az esetek jelentős részében ezek a filmek mostanra nem csupán a tudományt mellőzik teljes mértékben, de fantasztikusnak sem igazán nevezhetők.
A futószalagon gyártott streaming kínálatban pedig legtöbbször úgy érzi magát a fogyasztó, mint régen a piaci „Nintendók” korában, ahol a sárga kazin volt egy hívogató matrica, és bár tudható volt, hogy a játék csapnivaló hulladék lesz, valamiért mindig elcsábultunk. Egy jó cím, feltűnő digitális plakáttal, ígéretes előzetessel és nyilvánvalóan kamu értékelésekkel pedig még mindig a tökéletes recept a nagy átverésre. De nézzünk is néhány példát.
Voyagers (Utazás a semmibe)
Tipikus tinifilm, ami egy űrhajón játszódik, és nagyjából ennyi köze is van a sci-fihez. Igazából egy bújtatott thriller-szerűség akar lenni, de mindezt nagyon gyengén teszi, kizárólag a kötelező sémákkal variálva, úgy, mint öntudatra ébredés, morális konfliktus, az egészet pedig keretbe foglalja a roppant fáradt Colin Farrell. Az egész rém unalmas és már az elején lehet tudni, hogy mi lesz a végkifejlet, egyszerűen semmit nem mozgat meg sem érzelmi, sem értelmi szinteken. Próbálja bemutatni az emberi természetet, de semmit nem látunk, amit ne láttunk volna már más hasonló filmekben ezerszer, fordulatról pedig ne is nagyon álmodozzunk.
Anya kontra androidok
Chloë Grace Moretznek van ezerszer jobb sci-fi mozija is – itt az 5. hullámra gondolok, nyilván az egy jóval nagyobb költségvetésű produkció volt. A Netflixben mondjuk legalább volt annyi tisztesség, hogy a százalékos értékelést levette erről a filmről. Pedig lehetett volna belőle egy hangulatos, „világvégés” roadmovie, és ehhez volt egy egész ötletes – bár nem túl eredeti – alapkoncepció, ami jól is indult. És amiből végül bődületes kínlódás lett, unalomig ismételt klisékkel fűszerezve, nem kifejtve, mégis elhúzva. Nincs kidolgozott történet, sem szereplők, az egész játékidőt áthatja a felszínesség.
Moonfall
Ez legalább jó drága is volt, cserébe pedig óriásit bukott. A 140 millió dolláros (!) büdzsé mellé 58 millió dolláros bevétel jutott, ami legalább annyira gyenge, mint maga a film. Eleve tényleg hihetetlen blődségekkel van tele, arról nem is beszélve, hogy Patrick Wilsonon látszódott, hogy egy pillanatig nem vette komolyan az egészet, és amolyan szegény ember Chris Pratt-jeként igyekezett ugyan űrmacsóként viselkedni, de nem jött össze neki. Csak hogy szemléltessem, milyen ökörségek voltak benne: a méhtelepről kibugáztak egy űrsiklót, amivel egy megacunami hullámai közepette szálltak fel, és érték el a pályájáról letért, üreges (!) Holdat, ami már a Földet súrolja. Közben persze még nekicsapódott pár óriási űrszikla is, amitől éppen csak megsérült a sikló. Az Asylum is besírt volna. Jut eszembe, a bevételek nagy részét valószínűleg a töménytelen mennyiségű Lexus reklám hozta.
Kozmikus bűn
A cím találó, kozmikus bűn volt erre pénzt és időt áldozni, pedig Frank Grilllo már kipróbálta magát a sci-fi műfajban, a Boss Level például kimondottan jó próbálkozás volt. Ez viszont nem, és bár most már tudjuk, hogy Bruce Willis miért vállalt el olyan filmeket az utóbbi években, amiket nem kellett volna, a forgatókönyv a színészektől függetlenül is rém gyenge. Az elején próbáltak belecsempészni némi cyberpunk-érzetet, de az egész agyon lett vágva a béna, semmitmondó párbeszédekkel és a testlopó-lövöldöző, később nindzsaöltözékben feltűnő idegenekkel. Mindezek mellé az egész hihetetlenül vontatott, hiába csupán másfél óra, egyszerűen van, hogy percekig nem történik benne semmi. Totálisan ZS-kategória. Egy 20 éves Csillagkapu epizódban több ötlet és tartalom van.
+1 A halottak hadserege
Ez legalább vállaltan trash, bár Dave Bautistának sokkal jobban állnak a drámai szerepek (pl. a Bushwick). Szórványosan azért előfordulnak benne szórakoztató elemek, de ott vannak a szokásos kiégett katona, apa – lánya, sunyi csapattagok kliséi, amik valahogy nem illenek össze a CGI zombitigrissel és az emberevő Elvis-imitátorral. Talán ha rövidebb és kicsit viccesebb, akkor egész jó is lehetett volna, az viszont egyáltalán nem segített rajta, hogy néhol megpróbálja magát komolyan venni. Célszerű lett volna kicsit többet elárulni az „értelmes” zombikról, és hanyagolni a pénzrablós sztorit, ami eleve gyenge alapokra állította a filmet.
Hogy ne legyek nagyon igazságtalan, a folytatásban szó lesz azokról a bizonyos kellemes csalódásokról, az említett műfaji változások ugyanis hoztak magukkal néhány egész jó ötletet is, és ha ez az irány is fennmarad, akkor születhetnek még jó sci-fi filmek, akár még streaming platformokon is.