Férjével, Chrisszel és ikerfiaikkal, Simonnal és Clive‑val együtt ünnepelhették első közös karácsonyukat, miután a kisfiúk 2024 szentestéjén jöttek világra. A 33 éves édesanya így idézte fel a decemberi ünneplést: „Reggel szülinapi brunchot tartottunk. Mondtam is, hogy ‘nem akarok karácsonyi dekorációt, ez legyen az ő születésnapjuk’.” Másnap reggel pedig, amikor már a karácsonyfa mellett ültek, „csak fogtuk egymás kezét Chrisszel, és könnyes szemmel néztük a fiúkat.”

Az idilli pillanatok mögött azonban hosszú, félelemmel teli út állt. Abby évek óta küzdött szívproblémákkal és termékenységi nehézségekkel. Középiskolás korában kezdődtek a szívdobogás‑érzések, amiket akkor még ártalmatlannak minősítettek. 2020-ban azonban – immár óvodapedagógusként – a tünetek visszatértek, sokkal erősebben. „Azt gondoltam, biztos stressz vagy cukor” – emlékezett vissza. „Aztán egyszer felmentem a lépcsőn, és úgy vert a szívem, mintha sprinteltem volna. Akkor mondtam, hogy ‘ez nem normális’.” – idézi a People.

A vizsgálatok eredményei

A vizsgálatok kimutatták, hogy szívveréseinek több mint 20%-a korai ütés volt, ami a szív megnagyobbodásához és pumpafunkciójának romlásához vezetett – ez a dilatatív kardiomiopátia. „Nagyon féltem, főleg a COVID alatt” – mondta. „Minden vizsgálatra egyedül kellett mennem.”

A diagnózis után béta‑blokkolót kapott, rendszeres kontrollokra járt, és ekkor ismerte meg Chrisszel, akivel a járvány alatt „social distance dating”-et folytattak. Két évvel később összeházasodtak, ám a családalapítás nem ment könnyen. „Öt IUI‑kísérleten mentünk át, és mind kudarcot vallott” – mesélte Abby. Végül IVF‑re váltottak, és az orvosok javaslatára csak egy embriót ültettek be – sikerrel.

A félelem nem múlt el

A nagy meglepetés 2024. június 24‑én, Chris születésnapján érkezett: az ultrahang ikerterhességet mutatott. Abby azonban nem tudott felhőtlenül örülni. „Teljesen rettegtem, mert azt mondták nekem: ‘Ha ikreid lesznek, valószínűleg meghalsz’.”

Magas kockázatú terhessége miatt két szakemberhez irányították a Massachusetts General Hospitalból: William Barth szülészhez és Whitney Coppolino kardiológushoz. Mindketten biztatták. Abby így idézte fel első találkozását Barth doktorral: „Azt mondta: ‘Ki mondta magának, hogy nem lehet ikre? Én tényleg hiszem, hogy meg tudja csinálni. Szigorúan fogjuk monitorozni.’” Coppolino doktornő pedig megerősítette: „képes lesz rá”, ami után Abby végre el merte hinni, hogy valóban anya lehet – ikrekkel.

A terhesség előrehaladtával Abby egyre nehezebben bírta a fizikai terhelést. Október 31‑én abbahagyta a munkát: „Lehetetlen volt húsz óvodást tanítani ikrekkel a hasamban és egy rosszul működő szívvel. A napjaim abból álltak, hogy lejöttem reggel, ettem, és aludtam a kanapén. Több kalóriára volt szükségem, mert két babát növesztettem… Olyan voltam, mint egy szemetesledobó.” Még a bevásárlás is nehézzé vált: „Alig tudtam elintézni bármit. Csak a babák növesztése és a túlélés volt.”

Eljött a nagy nap

December elején az echokardiogram eredményei romlást mutattak, Abby pedig a korai szívelégtelenség határára került. Kórházba került, gyógyszert váltottak, majd otthonába térhetett egy élő adatot küldő szívmonitorral.

Amikor szentestén megérkezett a kórházba a császármetszésre, félelem uralta. „Annyira féltem, hogy írtam a családomnak: ‘Szeretlek titeket. Vigyázzatok Chrisre és a fiúkra, ha meghalok.’” A család próbálta nyugtatni: „Azt mondták, ‘rendben leszel’ – de én tényleg nagyon féltem.”

A műtét végül komplikáció nélkül zajlott. „Mindenki látta rajtam a félelmet, de annyira jól vigyáztak rám” – mondta. A fiúkat így köszöntötte: „Azt mondtam nekik, ‘rendben, hamarosan találkozunk’.” Clive 4 font 15 unciával született, Simon pedig 5 font 2 unciával. Másnap reggel vitték hozzájuk. „Varázslatos volt” – mondta Abby. „És karácsony reggele volt, ennél különlegesebb nem is lehetett volna. Kis Mikulássapkák voltak rajtuk, és úgy voltak betekerve, mint két kis burrito.”

Mindenki boldog

Ma, több mint egy évvel később, Simon és Clive már járnak, futnak, másznak. Abby ősszel újra érzett szívdobogás‑kihagyásokat, de egy elektrofiziológiai beavatkozás megoldotta a problémát. Most úgy érzi, „kevesebb a dobbanáskimaradás és a kihagyott ütés”, és a szíve sokat javult.

„Volt idő, amikor azt hittem, soha nem leszek terhes – most pedig, hogy mindenki boldog és egészséges itthon, ez ‘minden, amit valaha kérhettem’.” Bár fontolgatja, hogy visszatér a tanításhoz, egyelőre élvezi az otthon töltött időt. „Alig emlékszem az életre előttük. Egy évig laktunk ebben a házban, mielőtt terhes lettem. Most érzem igazán otthonnak, főleg hogy futkároznak. Hallani a kis lábak kopogását és a nevetést… ez egy valóra vált álom.”