Több alkalommal is elcsodálkoztam tegnap este a Puskás Arénában, kezdve ott, hogy több tízezer embert is mennyire észrevétlenül szippant fel a komplexum, egészen odáig, hogy a Guns hivatalos kezdési időpontjának idején még legnagyobb jóindulattal is csak félház volt.

Pedig a jegyeket már februárban elkapkodták, és a Motörhead gitárosának bandája, a Phil Campbell and the Bastard Sons nem az a fajta előzenekar volt, amit elintézhetünk egy laza legyintéssel, főleg, hogy az Ace of Spades is ott volt a setlisten. Így hát aztán valóban indokolt volt némi késés a főzenekartól, ami abból a szempontból nem volt problémás, hogy mindenkinek volt még ideje egy sört kivárni, elfoglalni a helyét, venni egy mély levegőt, és belevetnie magát a dzsungelbe – az akkor már megtelt stadionban.

Ugyanis Slash és Duff McKagan három és fél órán keresztül tépték a húrokat, Axl Rose pedig 30 dalon keresztül szaladgálta végig a hatalmas színpadot, amin nem sok showelem mutatkozott, igaz nem is volt rá szükség, hiszen maga a zene volt a legnagyobb műsorszám.

Korábban írtam arról, hogy mit lehet és mit nem szabad várni a Guns budapesti fellépésétől – meg úgy egyáltalán a turnéjuktól. Utólag nézve talán túl pesszimista voltam, mivel ezek a megannyi átbulizott estét és még több zenekaron belüli és kívüli balhét átélő hatvanas és közel hatvanas fickók úgy összekapták magukat, hogy én szégyelltem magam, amiért az este végére elfáradtam.

Kivétel nélkül odatették magukat, Axl Rose remekül érezte magát a színpadon, Slash lenyomott egy szólót hanyatt fekve, és dobott egy cigánykereket, miközben levonult a koncert végeztével. Mégis mi kellett volna még? Ez nem valamiféle iparosmunka volt, amit a közönség is érzett, és a hálájuk sem maradt el. És nem, nem mentek haza tömegével a November rain után, hanem – mint a koncert közepi blokknál is, a Mr. Brownstone után – jött néhány kevésbé populáris dal -, amikor megindult a népvándorlás a mosdók és a pultok felé.

Aki amiatt fanyalog, hogy vontatott volt, az egyrészt nem rajongó (ergo feleslegesen fizetett ki tízezreket, vagy kuncsorgott repijegyért), másrészt nem volt még olyan koncerten, ahol unottan, másfél óra alatt letudta a kötelezőt egy banda. Sőt, nem is egy ilyen eseményen van a helye. Ha a saját tapasztalataimat veszem alapul, elégedett embereket láttam a koncert végén, egy ilyen estéről pedig úgy a legjobb hazamenni, ha nincs hiányérzetünk. Amennyiben tegnap valakinek volt, az már feltétlen nem a Guns N’ Roses hibája.

Írom ezt annak ellenére, hogy a hangosítás időnként finoman szólva sem volt tökéletes, Axl sokszor a vokálra támaszkodott (kicsit kevesebbet kellett volna szaladgálni – lásd Sweet Child O’ Mine, de ezt ellensúlyozta a You Could Be Mine, ahol igazán beindult az este), a hangjának pedig kimondottan jót tett a távolság – az első sorokba ilyen szempontból nem feltétlen volt szerencsés jegyet váltani. Arról nem is beszélve, hogy még legalább egy tucatnyi olyan dalt lehetne felsorolni, ami elfért volna a repertoárban – egyébként itt a dallista, bőven voltak így is olyan szerzemények, melyek nem a mindenki által ismert slágerek közé tartoztak.

Megkockáztatom, hogy akik a realitás talaján várták az estét, azok számára megfelelő volt az élmény, a közönség pedig láthatóan éhezett egy jó formában lévő Guns-ra, amit meg is kaptak – ne feledjük, nagypapakorú emberek ugrándoztak a színpadon. Számomra totális rejtély, hogy Slash melyik cilinderéből húzták elő a produkciót, hiszen tényleg mindenre fel voltam készülve, de arra talán mégsem, hogy kellemes lesz a csalódás.

Időnként úgy éreztem, hogy a Guns N’ Roses törleszt az elmúlt évtizedek balhéiért, nem csak a közönség, hanem saját maguk felé is. Amíg viszont ilyen lendülettel nyomják, addig helyük van a színpadon, és semmi késégem nincs afelől, ha holnap ismét fellépnének Budapesten, ugyanúgy megtöltenék a Puskás Arénát.