Exatlon: Livi kimondta, szerinte nem volt sportszerű, amit vele műveltek
Livi még most is rendkívül sportszerű módon nyilatkozik a kihívókról, de elismerte, hogy az, amit tettek vele szemben az utolsó párbaján, az nem ütötte meg azt a szintet.
Dóri és Livi párbajozott legutóbb az Exatlonban, és ez egy olyan viadalt hozott, amire senki sem számított. Egészen hihetetlen volt az a fajta küzdelem, amit ott láthattunk a két kihívó között. Sokakat dühített is, hogy ennyire nyilvánvalóan szurkolnak a papíron gyengébbnek tartott játékos, Livi ellen.
Dórinak végül összesen négy medálra volt szüksége ahhoz, hogy versenyben maradjon. A csapat az összes medálját feláldozta ennek érdekében, és Livi még így is majdnem képes volt kiütni a nyeregből a korábban sokkal több pontot hozó csapattársát.
„Amikor véget ért a játék, akkor is nagyon sok minden volt bennem. Úgy éreztem akkor, hogy ennek így kellett lennie, nem voltam csalódott, vagy dühös, hanem inkább tényleg csak az volt bennem, hogy örültem, ami kijött, aminek ki kellett jönnie, viszont azt azért sajnáltam, hogy a vége így alakult, de nem volt bennem harag, vagy düh.” – mondta a TV2 stúdiójában Livi a Mokka vendégeként.
„Így utólag azt mondom, hogy ennek így kellett lennie, bár azért most már kicsit nehezebben élem meg a dolgot.” – tette hozzá Livi, aki elmondta, hogyan is indult neki ennek a sorsdöntő párbajban.
„Igazából úgy indultam neki, hogy nem azt néztem, hogy meg tudom csinálni vagy sem, hanem, hogy meg akarom csinálni. Ezzel mentem oda, azt szeretném, hogy jól menjen, nem gondolok semmire, csak én, a pálya, az ügyességi a végén, és nem akartam átnézni a másik oldalra, nem akartam, hogy bármi elvigye a gondolataimat ott a végén.”
„Nagyon benne voltam abban, hogy megyek előre, csinálom, oké, még egyet, oké, még egyet… Annyira nem figyeltem erre. Kérdezték, hogy kérek-e vizet. Kicsit leültem, pihentem. Aztán, amikor ott álltunk és 1-1 életünk volt, és felajánlották az utolsó életet, ott már egy picit éreztem, hogy rám jön az a súly, hogy még kettőt menni, még eggyel továbbmenni… Kicsit ott éreztem, hogy na jó, ez így most már tényleg sok, mármint a terhelés és az a nyomás, ami rajtam van.”
„Aztán látszott is végül az utolsó futamnál, hogy ott talán már előjött belőlem, hogy elfogytam, vagy elfogyott az az erő, ami egész addig ott volt a kilenc meneten keresztül. Ez volt talán az a pont, ahol már nagyon éreztem, hogy itt most már tényleg nagyon nem engem várnak vissza, amit én is megértek, nem ítélem el őket. Azt gondolom, hogy nem volt sportszerű, mert oké, hogy csapatverseny, de ez egy idő után ez egyéni versennyé megy át, és akkor már nem tudnak egymásnak medált felajánlani az emberek.”
„Talán az van bennem, hogy nem akartam volna úgy eljutni a végsőkig, hogy mindig csak párbajokat nyerek, viszont a csapatért vállaltam, hogy a legerősebb játékosokat viszem el, mert én vagyok a leggyengébb, és ezáltal, ha nem is pontban, de ezzel a taktikai lépéssel járultam hozzá a csapat érdekeihez.”
