A Die Hard-sorozat John McClane-je, a Az utolsó cserkész alulértékelt főhőse, a Sin City sötét tónusú univerzuma vagy a Feláldozhatók csapatának tagjaként mind-mind meghatározó szerepei voltak. Mégis, a korai blockbusterek időszakában született egy olyan alakítása, amelyet a mai napig sokan a karrierje csúcsának tartanak: a 12 majom főszerepe.

Terry Gilliam filmje, mely Chris Marker kultikus rövidfilmjéből, a La Jetée-ből merít, máig az egyik legösszetettebb és legmegrázóbb sci-fi történet, amiben Willis teljesen levetkőzte akciósztár‑imázsát, és egy olyan szerepbe állt bele, am mentálisan és érzelmileg is szélsőséges kihívásokat tartogatott. 30 év távlatából is fájó, hogy alakítása nem kapta meg azt a díjazást, amelyet Brad Pitt Oscar‑jelölt mellékszerepe igen.

Willis tökéletesen vezeti végig a film időutazásos rémálmát

A történet középpontjában James Cole áll, akit Willis alakít: egy 2035-ben élő férfi, aki egy vírus miatt föld alá kényszerült emberiség maradványai között rabként tengeti életét. Erőszakos múltja és rendkívül részletes emlékezete miatt a tudósok tanácsa megbízza, hogy utazzon vissza a múltba, derítse fel a vírus eredetét, és ezzel járuljon hozzá egy lehetséges gyógymód kifejlesztéséhez — cserébe pedig kegyelmet kapna.

A 12 majom Cole többszöri időutazását követi végig, amik azonban sosem a megfelelő időpontba érkeznek. Először 1990 áprilisában bukkan fel Baltimore-ban, ahol a jövőről szóló állításai miatt elmegyógyintézetbe zárják. Itt találkozik Jeffrey Goinesszal, a radikális környezetvédelmi nézetei miatt kiszámíthatatlan beteggel, valamint Dr. Kathryn Railly pszichiáterrel, aki eleinte őrültnek tartja.

Ahogy Cole újra és újra visszakerül a múltba, egyre inkább meginog saját elméjében: nem tudja eldönteni, hogy a föld alatti jövő valódi emlék-e, vagy Railly magyarázata a helyes, miszerint csak a saját tudatalattija játszik vele. A jelek azonban egyre inkább arra utalnak, hogy valóban „időn kívüli” ember, és miközben a Tizenkét Majom Hadseregének nyomába ered, Railly is elkezdi megkérdőjelezni mindazt, amit addig biztosnak hitt.

A forgatókönyv és Gilliam rendezése együtt teszi időtállóvá a filmet

A 12 majom forgatókönyvét David és Janet Peoples írta, akik nem magyarázzák túl az időutazás technikai részleteit. Ehelyett arra építenek, hogy a néző elfogadja a koncepciót, és Cole fokozatosan széthulló lelkiállapotára koncentráljon. A film végére a történet szinte teljesen körbeér: választ kapunk a vírus eredetére, Cole gyermekkori álmainak jelentésére, és arra is, hogyan hat vissza minden időugrás a jövőre — gyakran épp ellenkező eredménnyel, mint amit Cole szeretne.

Gilliam rendezése hipnotikus: a Brazil látványvilágát idéző, túlstilizált díszletek egyszerre keltenek klausztrofób feszültséget és őrületbe hajló bizonytalanságot. Roger Pratt operatőrrel való újraegyesülése különösen erős képi világot eredményez, amelyben a szűk terek, a torz perspektívák és az intim színészi pillanatok tökéletes egyensúlyban vannak.

Willis és Pitt kettőse ma is lenyűgöző

Willis visszafogott, mégis elementáris erejű alakítása végigkíséri Cole tragikus leépülését, ahogy egyre kevésbé tudja megkülönböztetni a valóságot a saját emlékeitől. Pitt ezzel szemben energikus, kiszámíthatatlan és szinte robbanékony jelenléttel tölti meg Jeffrey Goines szerepét – nem véletlen, hogy ezért a szerepért kapta első Oscar‑jelölését. Kettejük dinamikája a film több jelenetét is felejthetetlenné teszi, különösen az első és az utolsó közös jelenetüket.

A 12 majom egyetlen valódi hibája a kissé sietős befejezés, amely egyszerre próbál romantikus szálat építeni Cole és Railly között, miközben a vírus valódi kirobbantóját is leleplezi. Bár ez a rész némileg túlzsúfoltnak hat, nem csökkenti a film erejét, sem Willis és Pitt lenyűgöző alakítását, sem a történet időutazásos logikájának briliáns felépítését.