A filmtörténet során számtalanszor bizonyosodott be, hogy egy igazán maradandó alkotás alapja a kiváló forgatókönyv, hiszen a jól felépített történet, a gondosan megrajzolt karakterek és a hiteles párbeszédek együtt teremtik meg azt az élményt, amely generációkon átívelően is működőképes marad.

A keresztapa 1972-ben pontosan ilyen alapokra épült, Mario Puzo regényének adaptációjaként, amelyet Puzo és Francis Ford Coppola közösen formált forgatókönyvvé, és amely azóta is az egyik legtökéletesebb filmes szövegkönyvként él a köztudatban.

Vannak még más erős példák is

A maffiatörténet azonban nem az egyetlen példa arra, amikor az írás minősége szinte minden más filmes eszközt megelőzve emeli klasszikussá az alkotást, és bár A keresztapa sokak szerint etalon, akad három olyan film, aminek forgatókönyvét egyes kritikusok még ennél is magasabbra értékelik.

Ezek az alkotások ráadásul különböző műfajokat képviselnek, eltérő korszakokban születtek, és más-más történelmi, illetve kulturális közegben formálták újra a mozgókép lehetőségeit.

Az örök klasszikus

A Casablanca 1942-ben, a második világháború idején készült, és bár a cselekmény szorosan kötődik a háborús háttérhez, valójában egy szerelmi történet erkölcsi dilemmáját állítja középpontba.

Rick, a kiábrándult amerikai klubtulajdonos és Ilsa múltból visszatérő románca olyan döntés elé állítja a főhőst, amelyben a személyes boldogság és a nagyobb közösség érdeke feszül egymásnak. A Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch nevéhez fűződő Oscar-díjas forgatókönyv feszes szerkezete és gazdaságos történetvezetése mindössze 102 percben bontja ki a szereplők konfliktusait, miközben minden jelenet új jelentésréteggel gazdagítja az összképet.

A film zárlata máig a filmtörténet egyik legtöbbet idézett befejezése, ahol a korábban elvetett dramaturgiai magok természetes módon érnek be, és az ikonikus mondatok egyszerre hordoznak romantikát, keserűséget és reményt.

Egy 1987-es legenda

A herceg menyasszonya 1987-ben egészen más irányból közelítette meg a történetmesélést, hiszen William Goldman saját, rétegzett szerkezetű regényét adaptálta filmre, miközben a mesélés aktusát is a cselekmény részévé tette.

A nagypapa által unokájának felolvasott történet egyszerre parodizálja és tisztelettel kezeli a klasszikus tündérmesék és fantasyk toposzait, így a film könnyedén egyensúlyoz az irónia és az érzelmi őszinteség között. A mindössze 98 perces játékidő alatt kalandfilm, romantikus mese és vígjáték elemei olvadnak össze, miközben a forgatókönyv soha nem válik cinikussá, hanem következetesen megőrzi a történet emberi magját.

A Collider szerint Goldman munkája arra is példát mutat, hogy a műfaji játékosság nem zárja ki a karakterek hitelességét, sőt éppen az átgondolt írás teremti meg azt a ritka egyensúlyt, amely miatt a film évtizedekkel később is frissnek hat.

A hét szamuráj

Akira Kuroszava 1954-es klasszikusa, A hét szamuráj monumentális vállalkozásként írta be magát a filmtörténetbe, és a rendező Shinobu Hashimoto, valamint Oguni Hideo társaságában olyan forgatókönyvet alkotott, amely szerkezetében szinte három filmet foglal magába.

A történet első része a csapat összeállítására koncentrál, a második a felkészülésre, míg a harmadik a falusiak és a harcosok közös küzdelmét mutatja be a banditák ellen, majd annak következményeit is számba veszi. A közel háromórás játékidő ellenére a cselekmény végig feszes marad, a karakterek egyéni motivációi világosan kirajzolódnak, és a nagyszabású akciójelenetek mögött mindig ott húzódik az emberi dráma.

A film jelentősége túlmutat saját korán, hiszen az epikus léptékű akciófilmek egész generációira gyakorolt hatást, miközben forgatókönyve ma is tananyagként szolgál azok számára, akik a műfaj szerkezeti alapjait szeretnék megérteni.