A jobb élet reményében elmenekült, és akkor a koronavírus mindent leállított
Rosa Vera története egy a sok közül, de a maga tragikus kiválóságával szemlélteti, hogy mennyire szerteágazó az a katasztrófa, amit a koronavírus-járvány megjelenése okozott.
Rosa Vera története egy a sok közül, de a maga tragikus kiválóságával szemlélteti, hogy mennyire szerteágazó az a katasztrófa, amit a koronavírus-járvány megjelenése okozott.
Vera még öt hónapja hagyta el Venezuelát, ami jelenleg maga a földi pokol. Az olajban gazdag ország egy lapra helyezett fel mindent, és az olajárak bezuhanásával összeomlott a gazdaság, az sem túlzás, hogy az egész ország. A hiperinfláció megállíthatatlan, a valutájuk annyit ér, mint egy monopoli pénz, az erőszak az egekbe szökött, és a központi hatalom is inkább már egy hagyományos diktatúrára emlékeztet.
Amikor egy ország gazdaságilag és társadalmilag is romokban hever, automatikus következményként tekinthető, hogy emberek százezrei, ez esetben milliói hagyják el az országot. Venezuela esetében négy millió emberről beszélünk, akik olyan kilátástalannak érezték a helyzetet, hogy könnyes szemmel, de búcsút intettek szülőhazájuknak.
Rosa Vera is ilyen volt, aki a jobb élet és a munkalehetőség reményében több társával együtt Kolumbia felé vette az irányt, és a fővárosban, Bogotában telepedett le ideiglenesen. Vera akkor nem számíthatott arra, ami ezután következett: megjelent a koronavírus, aminek megfékezésére Kolumbia is leállított mindent, köztük a gazdasági életet.
A vesztegzár, mint azt tapasztalhattuk, a legfejlettebb gazdaságokkal bíró nyugati országokban is mérhetetlen pusztítást tud végezni, kis- és középvállalkozások sorait tudja fizetésképtelenné tenni. Ezt a tényező hatványozzuk többszörösen, amikor Latin-Amerikáról beszélünk, ugyanis a Föld egyik legszegényebb régiójának tekinthető a spanyolajkú térség.
Rosa Vera pedig ezzel a legembertelenebb módon szembesült, ugyanis az álom realizálása helyett, még az ideiglenes otthonából is kilakoltatták, mivel munka híján nem tudta fizetni a bérleti díjat. Tető nélkül a feje felett érthetően reményvesztetté vált, és meghozta a drasztikus döntést, amit semmiképpen sem akart volna öt hónappal ezelőtt: visszamegy Venezuelába.
A nő szívszorító szavakkal illette a helyzetet: „Kopoghatok az ajtókon, de ha nincs munka, nem tudok mit tenni. Az egyetlen opcióm az, hogy hazamegyek. Most már csak arról álmodom, hogy hazamegyek és van tető a fejem felett. Ha Isten egy kicsit segít rajtam, akkor sikerül is hazajutnom”.
Több társával hasonlóan a venezuelai határ felé tartó buszra vár már ő is, hogy hazajuthasson. Egyelőre nem tudni, hogy a hozzá hasonló menekültek körében felütötte volna a fejét a vírus, még nem számoltak be súlyosabb katasztrófáról. Jelenleg viszont ez érdekli őket a legkevésbé. Ahogyan egy másik venezuelai menekült mondta: „vigyetek vissza Caracasba, majd utána ráérek aggódni azon, hogy beteg vagyok-e”.
