A messzi távolból sem köszönt vissza ránk az ármánykodás, a kétszínűség, a gonoszság, a ridegség… minden olyan szintézis, mely által a hajónk viharba kerül, s néhol zátonyra fut. Ezekben a „felnőtt napokban” természetessé vált széllel szemben vitorlázni, leengedett vasmacskával várni azt, hogy úgy fogjuk szelni a habokat, mint hosszú évekkel ezelőtt.

A tengerek azóta nagyon megváltoztak, s már a hullámok is nagyobbak, tele a végtelenségig morajló örvényekkel, lehúzván bennünket a sötét, komor mélybe, várván a segítséget.

Elfeledkezünk a legtisztább érzések valódi értékeiről, miközben csak kesergünk, kémlelvén a komor fellegeket, hallgatván a szél játékát, ahelyett hogy a helyes irányba kormányoznánk az itt-ott megkopott bárkánkat, figyelvén a belső hangokra, amik egykor elűzték bennünk a bánatot, a szomorúságot.

A kezdetekkor nem ismertük a kétségbeesést, ahogy a tehetetlenség fogalmát sem, csak szeltük a habokat, s bármi is tartott velünk szembe, nem kérdőjeleztük meg az irányt. Nem pazaroltuk arra a napokat, az órákat, a perceket és a másodperceket sem, hogy kérdések százait tegyük fel magunknak, magunkat hibáztatva mindenért. Nem imádkoztunk a fenti erőkhöz a megoldásért, és a másikat sem vontuk felelősségre.

Felnőttként ma már ezt naiv gondolkodásnak nevezzük, de amikor újra elkezd izzadni a tenyerünk, remegni a gyomrunk, és a gondolataink valahol teljesen máshol járnak, megfeledkezvén az összes mondvacsinált problémánkról, pontosan ugyanazt tesszük, mint amikor először futott ki a hajónk a kikötőből, előttünk a végtelen horizonttal és a ránk váró fantasztikus kalandokkal.

Felnőttként szeretni, gyerekként szerelembe esni, felnőttből gyerekként szeretve szerelmesnek lenni.