A Marvel Moziverzum el sem indult, a DC pedig a Batman Begins sikerével épp újraírta a műfaj szabályait. Ebben a közegben érkezett egy film, amely nemcsak a képregényadaptációkhoz, hanem a filmkészítés technológiájához is merészen nyúlt hozzá – és amely Bruce Willis számára is meghatározó pillanatot jelentett. A Sin City ugyanis olyan vizuális forradalmat ígért, amelyre Hollywood addig nem vállalkozott.

A történet szerint Willis eredetileg fáradt volt a forgatási napok után, mégis elfogadta Robert Rodriguez rendező meghívását, hogy megnézze a 3 perces tesztfelvételt, ami a filmhez készített. A színész azonban már egy perc után megállította a videót, és így szólt:
„Bármi történik ezután, a következő pár percben, csak tudnod kell, hogy benne vagyok. Órákig tudnék beszélni róla, és még akkor sem tudnám igazán visszaadni.”

A kérdés azonban adott: hogyan történhetett meg, hogy egy ennyire úttörő technikát alkalmazó film után Hollywood néhány év alatt mégis hátat fordított a digitális backlot‑forradalomnak?

A digitális backlot – forradalom vagy zsákutca?

A Sin City rendezője, Robert Rodriguez Frank Millerrel együtt mutatta meg Willisnek azt a tesztfelvételt, amely a képregény fekete-fehér, kontrasztos világát szinte tökéletesen ültette át filmre. A kulcs a „digitális backlot” technika volt: a színészek teljes egészében zöld háttér előtt játszottak, a díszleteket és a várost pedig utólag, digitálisan építették fel.

Rodriguez nem volt az első, aki ezzel próbálkozott, de ő volt az, aki először hozta be a mainstreambe úgy, hogy a közönség és a kritika is lelkesedett érte. A Sin City 2005-ben 158,7 millió dollárt hozott, és Roger Ebert is maximális, négycsillagos értékelést adott neki.

A film vizuális világa – a fekete-fehér kontrasztok, a stilizált eső, a neonfények és a túlzó noir‑hangulat – tökéletesen illett Miller képregényéhez. A szereplőgárda pedig szinte példátlan volt: Bruce Willis, Mickey Rourke, Clive Owen, Jessica Alba, Benicio del Toro, Rosario Dawson és Elijah Wood egyetlen filmben.

Bruce Willis legjobb noir‑alakítása

A film három fő történetszálat fűz össze, de sokak szerint – köztük a CBR szerzője szerint is – a Willis és Jessica Alba nevével fémjelzett szöveg a legerősebb. Willis John Hartigan szerepében egy kiégett, öregedő zsaru, aki minden erejével azon van, hogy megvédje Nancy Callahant egy torz sorozatgyilkostól.

Willis narrációja egyszerre komor és ironikus, tökéletesen illeszkedve a film noir hagyományaihoz. Az egyik ikonikus mondata így hangzik: „Itt az idő, hogy bebizonyítsd a barátaidnak, hogy érsz valamit. Néha ez azt jelenti, hogy meghalsz; néha azt, hogy rengeteg embert megölsz.”

Miért bukott el mégis a technológia?

A Sin City után sokan azt hitték, a digitális backlot lesz a jövő. A 300 még sikeres is lett, ám a későbbi próbálkozások – például a Wachowski‑testvérek Speed Racer című filmje vagy Frank Miller saját rendezése, a The Spirit – már kritikai és pénzügyi kudarcot vallottak.

A cikk szerint a probléma az volt, hogy a technika „szándékosan irreális” látványvilágot teremtett, ami hosszú távon inkább elidegenítette a nézőket. Ezzel szemben James Cameron Avatar‑filmjei ugyan szintén zöld háttérrel készültek, de a céljuk az volt, hogy a világ „minél valóságosabbnak hasson”.

A Sin City folytatása, a A Ölni tudnál érte 2014-ben érkezett – 9 évvel később –, de ekkorra a közönség már nem volt kíváncsi a stílusra. A film mindössze 39,4 millió dollárt hozott, és negatív kritikákat kapott.