Egy ukrán tanárnő 65 napot töltött a mariupoli acélmű alatt gyermekével
Hónapokig tartott az Azovsztal ostroma, a védők azonban kitartottak az orosz erők ellen, időt nyerve az ukrán csapatoknak, hogy közben hatékony nyugati fegyverekhez jussanak.
Fotó: A mariupoli Azovsztal acélmû területérõl evakuált ukrán katonákat szállító buszokat kísérnek orosz jármûvek az önhatalmúlag kikiáltott "Donyecki Népköztársaság" ellenõrzése alatt álló Oljonivka börtönébe 2022. május 17-én. A nap folyamán több mint 260 ukrán harcos - sokan közülük sebesültek - hagyhatta el az acélmû területét.
MTI/EPA/Alessandro GuerraAnna Zaiceva több mint két hónapon át bujkált az orosz bombák elől kisgyermekével Mariupolban, „a városon belüli erődben”, megpróbáltatásairól pedig a The Village nevű ukrán weboldalra hivatkozva a Sky News is beszámolt.
A nő tanárként dolgozott egy mariupoli iskolában, amikor a háború kitört, egykor tengerészgyalogosként szolgáló férje pedig az acélgyárban dolgozott. Mikor Oroszország február 24-én támadást intézett Ukrajna ellen, az asszony féléves kisfiukkal az Azovsztalba indult, férje pedig csatlakozott az Azov-zászlóaljhoz.
Az első óvóhely csak rövid ideig volt az otthonuk, alvóhelyek ugyanis nem voltak, csak padok, amelyekre le lehetett ülni. Zaiceva elmondása szerint egy hetet töltöttek itt, szinte minden étel nélkül, mert amint kitették a lábukat a menedékből, lőni kezdtek rájuk.
„A gyermekemmel napi öt percre felmentünk a felszínre, hogy az épület bejáratánál megállva levegőzzünk. Még a börtönben is többet járnak ennél”
– mondta Zaiceva.
Miután az egyre kevesebb élelmiszert egyre többfelé kellett szétosztani, a nő és fia egy másik óvóhelyre költöztek, ami 58 napig volt az otthonuk. Ez akkora volt, mint egy háromszobás lakás, és 75-en éltek itt, köztük 17 gyerekkel.
Az Azovstalban töltött idő alatt számos alkalommal próbálták őket evakuálni, de sikertelenül; az egyik ilyen kísérlet során, április 25-én már a felszínen voltak számos ukránnal és két orosz hadifogollyal, mikor az orosz katonák megtörtént a csendet, és lőni kezdtek rájuk.
„Négy katonánk megsérült, az egyik fogoly pedig meghalt. Gyorsan vissza kellett bújnunk a bunkerbe. Egy ellenséges drón éjjel-nappal az óvóhely felett repkedett. Lehetetlen volt elmenni onnan.”
Később egy háromtonnás bomba eltalálta az óvóhely feletti épületet, csapdába ejtve őket reggelig, amikor a katonaság kiásta az egyik kijáratot. Több mint két hónap után Zaiceva és fia elhagyhatták az Azovsztalt.
Fegyveres katonák kísérték őket a szűrési táborokig, ahol aztán férfiakra és nőkre osztották őket; a férfiakat férfi, a nőket női katonák kutatták át. A telefonjaikat elvették, hogy letöltsék róla az adatokat, ezt követően pedig mindenkit kihallgattak.
A rendes katonaság mellett az FSZB tisztjei is kérdéseket tett fel neki, mikor azonban nem mondott semmit, többen is körülvették, és azt mondták, jobb lesz, ha válaszol nekik. Végül a Vöröskereszt egyik francia képviselője is észrevette a dolgot, és megkérdezte, mi történik; ezután az FSZB tisztjei békén hagyták. A nő most ukrán területen tartózkodik a gyermekével, és azt reméli, férje – akiről úgy tartják, orosz fogságban van – hamarosan biztonságban hazatérhet.
