Brian Mapes és Wei-Ming Tsai légkörkutatók az Indiai-óceán feletti időjárási minták tanulmányozása során tették a felfedezést – egy olyan régióról van szó, amely eddig nem sok figyelmet kapott a meteorológusoktól – írta az AGU.

Az új struktúrák az úgynevezett légköri folyókhoz kapcsolódnak, egy jól tanulmányozott és gyakori jelenséghez, amely a koncentrált nedvesség hosszú, vékony, akár több ezer kilométeres hosszúságú, fürtszerű hálózatait foglalja magában. Ezek a gyorsan mozgó folyók hatalmas mennyiségű vizet képesek magukkal vinni, és a nyomukban lezúduló esősávban lerakni azt.

A csapat szerint a légköri tavak folyóként képződnek, de egy bizonyos ponton leszakadnak, és elszigetelt, koncentrált vízgőztömeget hoznak létre. Ezek a tavak aztán nagyon lassan sodródnak az égen, olyan területeken, ahol a szélsebesség nulla körül van. Rengeteg esőt tudnak lehozni a felszínre – ha a „tó” elnevezést szó szerint vennénk, akkor a csapat szerint annyi vizet tudnának tárolni, hogy néhány centiméter mély és körülbelül 1 000 kilométeres szélességű tócsát képeznének.

A csapat öt év műholdas adatait tanulmányozta az Indiai-óceánról, és 17 olyan légköri tavat azonosított, amelyek hat napnál tovább tartottak; ezek minden évszakban előfordultak, általában az Egyenlítőtől 10 fokon belül, egy részük pedig trópusi ciklonokká formálódott.

A légköri tavak általában az Indo-csendes-óceáni térségből betóduló vízgőzáramokból alakultak ki, majd lassan nyugat felé sodródtak, amíg el nem érték Afrika keleti partjait, ezáltal még több csapadékot szállítva a területekre.

„Alig várom, hogy további ismereteket szerezzek a tavakról, ezen a tiszteletreméltó és lenyűgöző hajózási múlttal rendelkező területen, ahol a figyelmes hajósok alkották meg a monszun szót a széljárásra, és bizonyára észrevették ezeket a furcsa, meghatározott időközönként előforduló esőzéseket is” – mondta Brian Mapes.