Emiatt világítanak zölden, sárgán és pirosan a közlekedési lámpák
Időről időre elgondolkozhatunk azon, hogy a közlekedési lámpák miért világítanak zölden, sárgán és pirosan. Nos, az alábbi cikkünk választ ad erre, méghozzá egy igen érdekes történetet érintve.
A közlekedési lámpák rendkívül fontos szerepet töltenek be a mindennapi életünk során. Ezen lámpák nélkül káosz alakulna ki, és minden bizonnyal sokkal több lenne a baleset. Alapvetően három színt különböztetünk meg a rendszerben: zöld, sárga és piros.
A zöld szín jelenti a szabad jelzést, a sárga a lassítást, addig a piros egyértelműen megállásra utasít. Vajon hogyan és milyen módon jutottunk el ezeknek a színeknek a használatához a közlekedésében? A történet nagyon érdekes, és sok évtizedre nyúlik vissza.
A Today I Found Out szerint a lámpák az 1800-as évek vasúti rendszeréből származnak, miután az ottani szakembereknek szükségük volt arra, hogy lássák, mikor kell megállítani a vasútjaikat, és mely az a pont, amikor már lassítaniuk kell.
A piros színt a megállásra választották, mivel a legtöbb ember ezt valamilyen potenciális veszéllyel vagy súlyos kockázattal társítja. A piros szín valójában messziről is nagyon jól látható, lehetővé téve, hogy a vonat kezelője még időben kapcsoljon.
A fehért fényt eleinte arra is használták, hogy jelezzék, a vonat továbbhaladt, míg a zöld színt akkor alkalmazták, amikor valamilyen okból kifolyólag óvatosságra volt szükség. Ez azonban nem mindig működött, mivel a két lámpának színes szűrője volt, ami pedig zavart okozott, ha az egyik lencse leesett.
Ha például a piros szűrő megsérült, akkor csak a fehér fény látszott, mely arra utalt, hogy szabad az út, noha messze nem erről volt szó. Ez pedig súlyos balesetekhez vezethet. A legenda szerint a csillagok összetéveszthetőek a fényekkel, ami ugyancsak balesethez vezethet. A probléma elkerülése érdekében a fehér szín lekerült a palettáról, és azt a sárga váltotta fel figyelmeztetésnek, míg a zöld a mai szabad jelzést jelentette.
Angliában a vasúti rendszert átvették a közlekedési lámpák, bár technikailag akkor még nem volt járműforgalom, amit a Mental Floss is hangsúlyozott a cikkében. A gyalogosokat azonban rendre veszélyeztették a lovaskocsik, amiből sok halálos baleset született. Ekkor John Peake Knight, vasúti menedzser a londoni Fővárosi Rendőrségnek feldobott egy ötletet.
Az alapot egy szemaforrendszer adta, amit a rendőrök manuális módon működtettek, figyelmeztetvén a kocsivezetőket. Éjszaka gázüzemű vörös és zöld lámpákat használtak, de a gázrobbanásnak köszönhetően a rendszer nem működött sokáig.
Az 1900-as évek elejére azonban egyértelművé vált, hogy egy hatékony rendszerre van szükség, ami hosszú távra szól. 1913-ban, amikor bemutatkozott a Ford T-modell, csak abban az évben több mint 4000 incidens történt az utakon. Ebből sok ütközés a kereszteződésekben volt. A rendőrség mindent megtett a helyzet javítására, de az messze nem volt könnyű.
Egy clevelandi szakember, James Hoge azt javasolta, hogy a vasutakon használt rendszert alkalmazzák, piros és zöld fényekkel. Ez a rendszer azonban nem alkalmazott sárga színt, és a tisztviselők inkább egy sípot fújtak, hogy a vezetők tudják, a jel hamarosan megváltozik. Csak 1920-ban dolgozták ki azt a rendszert, ami már három színt tartalmazott, benne a sárgával. Ez Williams L. Potts nevéhez fűződött a detroiti rendőrségről.
Néhány évvel később a fények időnként változtak. Ha a rendszer vörösre váltott, és nem volt forgalom, akkor a vezetőnek jogában állt másképp cselekedni. Ugyanakkor nem minden helyszín használt azonos színeket. A félreértések elkerülése érdekében a Szövetségi Autópálya Adminisztráció 1935-ben engedélyezte a vörös, a sárága és a zöld színrendszert. Ekkor útmutatásokat fogalmazott meg az útjelző táblákra és a járdák jelölésére, egységesítve a mai közúti információk sokaságát.
