George Orwell angol író 1903-ban született Indiában. Tanulmányait már Angliában kezdte, első írásai az iskolai lapokban is megjelentek. Nagy sikereket ekkor még nem ért el, nem kapott ösztöndíjat, ezért Indiába utazott, ahol aztán öt évet szolgált helyettes felügyelőként a burmai rendőrségnél. 

Később a hatóságoktól kilépett, majd elhagyta az országot – távozásában jelentős szerepet játszott, hogy nem értett egyet a Brit Birodalom gyarmati politikájával. Párizsban és Londonban élt a szegényebb rétegek között, ahol megírta első regényét, amely elismerést hozott számára, de megélni nem tudott belőle, ezért tanított, recenziókat írt és egy könyvesboltban dolgozott.

1936-ban aztán megszületett benne az elhatározás: év végén Barcelonába utazott, hogy a spanyol polgárháborúról tudósítson. Az egyébként is baloldali nézetű politikus egyre jobban vonzódni kezdett a marxista tanokhoz, ezért a POUM milícia oldalán harcolt az arragóniai fronton Franco seregei ellen, miközben azt is bemutatta, hogy milyen volt a kommunista Barcelona, ahol valamennyire sikerült megvalósítani a tanokat – egy ideig és csak részben. 

1937-ben aztán a kommunisták megkezdték leszámolásukat a POUM-mal, miközben már Barcelonában is harcok folytak a marxista POUM, a kommunista PSUC és az anarchisták között. Miután több harcostársát is elfogták, feleségével úgy ítélték meg, hogy menekülniük kell Katalóniából. Épségben kijutottak, de Orwell élete végéig rettegett, hogy egy olyan leszámolás áldozata lesz, mint Trockij. 

Bár Orwell két leghíresebb regénye az Állatfarm és az 1984, mindkettő fontos előzménye az, amit az író átélt a spanyol polgárháborúban. Hithű kommunistaként érkezett meg, azonban személyesen tapasztalta meg a Katalóniában eltöltött idők során, hogy hova vezetnek az ideológiák: totalitarizmushoz, ahol az ember a felesleges rossz. Először jön az edukáció, megmondják, hogy mit kell gondolnia, aztán ha ez nem sikerül, akkor már nincs szükség rá, mármint az emberre. 

Így lett Orwell a kommunizmus (és ezzel párhuzamban a fasizmus és a nácizmus) legnagyobb kritikusa. Regényeiben, az 1984-ben és az Állatfarmban a diktatórikus rendszerek különböző elemei jelennek meg, nem szájbarágósan, de annyira egyértelműen, hogy az ember ha akarná, akkor se tudná elkerülni, hogy ne gondoljon az utópista ideológiák által túlfűtött diktatúrákra. 

1949-től 1983-ig semmilyen Orwell-mű nem jelent meg Magyarországon, nem véletlen. Az író nem csak kritikus volt, kegyetlenül rántotta le a leplet a különböző mocsokságokról, de abban is formabontó volt, hogy szoros párhuzamba állította a szovjet kommunistákat a német nácikkal. (Tudjuk: a történelmet a győztesek írják. És bár Magyarországon még mindig úgy tanítják, hogy a nácizmus a szélsőjobbon, a kommunizmus a szélsőbalon helyezkedik el, de nem lehet nem észrevenni, hogy elemeiben mennyire hasonló a kettő, ezért fel kell tenni a kérdést: valóban szélsőjobboldali diktatúra volt a nácizmus? Vagy inkább: van még értelme egyáltalán ilyen tekintetben a jobb-bal felosztásnak?) 

Orwell spanyolországi tapasztalatait szinte már testközelből élhetjük át, ugyanis megírta a Hódolat Katalóniának című remek haditudósítást, amelyet olvasgatva az ember rájön: cirka száz év alatt szinte semmi nem változott. Az ember és a háború természete nem változott meg, pont olyan ma, mint tegnap vagy 100 éve vagy 1000 éve. 

Nézzünk pár idézetet: 

Nem olyan, mintha valaki egy CNN-cikkről írta volna ezeket a sorokat? (A CNN helyére tetszőlegesen behelyettesíthető más fősodratú nyugati médium.) Az ukrajnai háború, úgy tűnik, nem sokban különbözik a spanyol polgárháborútól. 

A fasizmus és a demokrácia ellentéte, mert ugye Putyin, aki már meghalt, de mégis él, náci, meg fasiszta is (ne felejtsük el kimondani: Putyin egy beteg állat!), Ukrajna pedig a példája a csodálatos, tökéletes demokráciáknak. „A lényeget sikerült elködösíteni”. Ukrajna kapcsán sem beszél senki arról, hogy ez a konfliktus nem február 24-én robbant ki, de még a fegyveres harcok sem akkor kezdődtek.)

(Az már egy másik érdekes mozzanat, csak úgy mellékszálként, hogy most mindenki az egekig magasztalja az ukrán nemzetet – már ha ilyen létezik egyáltalán –, de amikor azokról a magyar kisebbségekről van szó, akiken átlépett egy határ, akkor az nem számít. Most akkor, kedves Európai Unió, le kell bontani a nemzet fogalmát vagy nem?)

Természetesen mind könnyen vagyunk az otthon biztonságában, vízparton, melegben, a klíma alatt ülve, akárhol, hiszen mi nem éljük át, sőt, elképzelni sem tudjuk, hogy mi zajlik ma Ukrajnában. Nem tudjuk, hogy a civileknek van-e elegendő élelmük, nem kell félnünk a golyózáporoktól, ahogy nekik. Nem vagyunk a katonák helyében, akiknek talán csak egy dolog jár az eszükben: ölsz vagy megölnek. És még azt sem tudjuk, milyen lehet a megbeszéléseken, a térképek fölött görnyedni a vezetőknek, akik a világról döntenek, életről és halálról. Persze, hogy könnyen írogatunk kommenteket, cikkeket, akármit.  

Nem, mielőtt bárki is elhinné, független és objektív sajtó nem létezik. (Akik annak mondják magukat, azok mind a fősodorhoz tartoznak, a baloldali-liberális mainstreamhez, ne legyenek kétségeink). Nem arra gondolok, hogy valaki leül, és megír egy cikket, majd amikor publikálja, azonnal megérkezik egy bizonyos szervtől (használja mindenki a fantáziáját!) a pénz a számlájára. 

Az van, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, más-más tapasztalatokkal, nézetekkel, ezért elengedhetetlen, hogy ne ugyanazt gondoljuk bizonyos dolgokról. Van, aki ezt hiszi el, van, aki azt hiszi el. Van, akinek ez a hír, másnak pedig az a hír. Már ezért sem lehet teljesen független egy sajtó, ha nem azt értjük ez alatt a szó alatt, hogy valakinek a megbízására dolgozik. 

A másik dolog, amiben nem szabad tévedni: minden propaganda; ezek a sorok is. Minden propaganda, ami véleményt közvetít, hiszen meg akar győzni, de még az is, amiről nem gondolnánk. Sőt, az talán még inkább. A probléma már csak ott van, hogy van, aki elismeri, hogy propagandista (nem abban az értelemben, ahogy ez a független-objektív sajtó használja, értsd, kormánypárti), más pedig nem. Hiszen minden gondolkodó ember húz valamelyik oldalra. 

Az már egy morális ügy, hogy egy sajtó szánt szándékkal „hazug és becstelen”, azonban nem egyedi eset. Ezt az orosz-ukrán konfliktus is megmutatta, hiszen az orosz propagandát azonnal lekapcsolták, és az ő oldalukról származó hírek, vagy az olyan felvételek, amelyet azt mutatják, hogy az elfoglalt városokban tömött sorokban állnak a helyiek orosz állampolgárságért, már nem jut el azokhoz, akik nem tudják, hol kell ezeket keresni. (A Telegram egy nagyon hasznos alkalmazás.) 

Ezzel szemben szinte korlátlanul ömlik elénk az ukrán propaganda, amelyet „függetlenül” és „objektíven” ellenőriz a CNN, a Sky News, a The Guardian és a társaik, miközben az ukránok ugyanúgy hazudnak, ahogy az oroszok – emlékezzünk csak az emberi jogi biztos (jó tudni, hogy ilyen is van Ukrajnában) ügyére, aki azért vádolta meg tömeges nemi erőszakkal az oroszokat, hogy az ukránok oldalára állítsa a közvéleményt. 

Annyiban szerencséjük van az ukránoknak, hogy a nyugati világ szinte egy emberként állt melléjük, akiknek már nagy tapasztalatuk van abban, hogyan mossák át a közvélemény agyát. Az már egy másik cikk tárgya lehetne, hogy mégis miért van ez így. Egyet tudunk: nincs hálózat. 

Ja, ne felejtsük el, fontos, hogy mindenki megváltoztassa a profilképét ukrán zászlóra. Még most sem késő, hiába ismeri már el egyre több „elemző”, hogy talán nem annyira egyértelmű, hogy Ukrajna sikert arat. Bár Zelenszkij továbbra is tudja, hogy nyerni fognak, csak ahhoz fegyverekre van szükségük. (Ez nem egy A bukás spin-off? A kiképzettség és felszerelés hiányát pótolja a győzelembe vetett töretlen hit!)

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének álláspontját.)