A New York Times egyik legfrissebb publikációja egy érdekes tényre világít rá, amely vélhetően sokak fejéből kiment. A Szovjetunió összeomlása minden országnak mást hozott, Magyarországon például a békés demokratizálódásra feküdt a hangsúly.

Ukrajna a szovjet blokk összeomlását követően érdekes helyzetben találta magát: a világ harmadik legnagyobb atomfegyver-arzenáljával rendelkeztek az Egyesült Államok és Oroszország mögött, megelőzve olyan országokat is, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország.

A frissen függetlenné vált Ukrajna csaknem 5000 atomfegyveren ült, amit még a szovjet időkben helyezett el Moszkva a területükön. A földalatti rakétasilókban olyan hosszú hatótávú rakéták voltak, amelyek képesek 10 termonukleáris töltet szállítására is, amely egyenként erősebb, mint az atombomba, amit az amerikaiak Hirosimára dobtak.

Az atomfegyverek leszerelését akkoriban ünnepelték a békeaktivisták, Ukrajnát modellországnak tartották a nukleáris lefegyverzés terén. A történelem azonban bebizonyította, hogy a denuklearizáció sokszor csak belső konfliktusokat szül, ami Ukrajna esetében sem volt másképp.

Már akkoriban is mondták szakértők, hogy csak azzal lehetne visszatartani az orosz agressziót, ha Ukrajna megtartaná az atomfegyvereket. Ez végül nem történt meg, ráadásul most már nem is lenne egyszerű a semmiből atomfegyvert építeni vagy készeket megszerezni, túl nagy feszültség lenne abból, ami már önmagában megalapozhatna egy orosz inváziót.

Andrij Zsahordniuk, Ukrajna korábbi védelmi minisztere a New York Timesnak például elmondta, gyakorlatilag a semmiért adták fel ezeket a kapacitásaikat. A korábbi miniszter ráadásul utalt rá, hogy az atomfegyverek feladásáért kapott biztonsági garanciák nem értek túl sokat:

Mariana Budjeryn, a Harvard Egyetem Ukrajna-szakértője elmondta, hogy a jelenlegi feszült helyzetben az ukránok romantizálják azt a múltat, amiben még volt atomfegyverük, de a politikában ez még nem manifesztálódott. „Voltak fegyvereink, feladtuk őket és nézd meg mi lett” – fejtette ki a szakértő az ukránok érzületét.

Ukrajna a függetlenségét követően első körben meg akart szabadulni az összes szovjet fejlesztésű fegyvertől, beleértve a bombákat, a nehéztüzérségi lövedékeket, az aknákat és a kisebb rakétatölteteket. A neheze a hosszú hatótávú rakétáknál jött, amely sokszor 100 tonnás szerkezetek a súlyukat tekintve.

1992 januárjában az akkori ukrán elnök és védelmi miniszter elrendelte a hadsereg parancsnokainak, hogy fogadjanak feltétlen hűséget az országnak. Ezzel azt kívánták elérni, hogy közvetlen a kormány tudjon rendelkezni az Ukrajna területén maradt fegyverekkel, sokan viszont megtagadták az esküt.

Vologyimir Tolubko, a nukleáris fegyvereket tároló bázis korábbi parancsnoka, azzal érvelt még 1992-ben, hogy soha nem szabad feladni az ország atomkapacitásait. Mint akkor mondta, nagyon romantikus, hogy Ukrajna deklarálja magát, mint „nem atomhatalom”, de az agresszió elkerülése érdekében legalább egy minimális készletet fent kell tartani.

1993-ra a kijevi kormány odáig ment, hogy hivatalosan is átvette az atomfegyverek és bombák feletti irányítást, ám végül ebből nem lehet balhé. Ukrajna inkább egyértelmű utat választott: Oroszországgal és az Egyesült Államokkal hármas megállapodást kötött, amiben kemény biztonsági garanciákat követeltek.

Az érdekes, hogy ennek van magyar kötődése is: a három ország által aláírt megállapodást Budapesti memorandumnak szokás nevezni. Ennek a megállapodásnak több fontos részlete is volt, amely főként Ukrajnát érintette.

A lényege az volt, hogy Ukrajna teljesen feladja az atomfegyvereit, cserébe az aláíró országok (amihez csatlakozott Nagy-Britannia is) nem fognak erővel vagy fenyegetéssel fellépni Ukrajna ellen, valamint tiszteletben tartják a határait és területi integritását. Az aláírók arra is ígéretet tettek, hogy amint agresszió történik Ukrajna ellen, az ENSZ Biztonsági Tanácsa segítséget nyújt az országnak.

A megállapodást követően – amely egyébként Fehéroroszországnak és Kazahsztánnak is biztosított garanciákat – Ukrajna 1996 májusára az összes atomfegyverét leszerelte, azonban az idő megmutatta, hogy gyakorlatilag egy darab papírt írtak alá Budapesten, nem járt ez semmilyen tényleges garanciával.

Steven Pifer, a Budapesti memorandum egyik tárgyalója ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy a megállapodás kollektív kudarcát az biztosította, hogy Washington és Kijev nem volt felkészülve egy olyan szereplő felemelkedésére, mint Vlagyimir Putyin.

Pifer szerint azt követően, hogy az orosz hadsereg annektálta a Krím-félszigetet és árnyékháborút indított Kelet-Ukrajnában, Putyin gyakorlatilag semmissé minősítette a budapesti megállapodást, ami így értelmét vesztette:

A krími invázió és az elhúzódó szakadárháború pedig megerősítette azokat a követeléseket, hogy vissza kellene állítani Ukrajna státuszát, mint atomhatalom. Volodimir Orizsko, Ukrajna korábbi külügyminisztere még 2014-ben jelentette ki, hogy most már erkölcsi és jogi megalapozása is van annak, hogy visszaszerezzék az atomfegyvereket.

Andrij Melnyik, Ukrajna német nagykövete még tavaly pedig úgy fogalmazott, hogy amennyiben az országot nem hajlandók felvenni a NATO-ba, akkor el fognak gondolkodni az atomfegyverek újbóli beszerzésén:

A különböző szakértők szerint egyébként ezek inkább üres szavak Ukrajna részéről, mivel súlyos tudományos, logisztikai, pénzügyi és geopolitikai kihívások elé állítaná ez a döntés Kijevet. Az ukrán félnek elég csak vigyázó szemét Teheránra vetnie.

Irán komoly nehézségekbe ütközött az atomfegyver-programja miatt, globális felháborodás övezi ezt a folyamatot. Iránnak ráadásul megvan az alapanyaga és a know-how is, ami Ukrajnának nincs meg jelen esetben.

Ezen felül a szakértők attól tartanak, hogy ha Ukrajnának eltűrné a világ, hogy atomfegyvereket szerezzenek be vagy építsenek, akkor ezt Irán és Szaúd-Arábia is bátorításnak venné és felgyorsítaná a saját atomfegyver-programját. Pifer szerint ráadásul öngól is lenne Kijevnek ez a döntés: