A Hold jól ismert, évezredek óta megfigyelt felszíne ellenére ma is folyamatosan változik, amit egy nemrég azonosított, 22 méter átmérőjű friss kráter is bizonyít, amely egy korábban senki által nem látott becsapódás nyomán keletkezett. A kutatók több év különbséggel készült orbitális felvételek összehasonlításával bukkantak az új képződményre, amely feltűnően világos sugárszerkezetével élesen kirajzolódik a sötétebb holdi felszínből.

A Hold mintegy 4,5 milliárd éves története során folyamatos kozmikus bombázásnak volt kitéve, és a felszínén látható nagy, sötét síkságok valójában ősi, hatalmas becsapódási medencék maradványai, amelyek egy körülbelül 3,8 milliárd éve lezárult intenzív ütközési időszakban jöttek létre. A nagy méretű aszteroidák ma már ritkán csapódnak be, kisebb égitestek és üstökösmaradványok azonban továbbra is rendszeresen elérik a felszínt, újabb és újabb krátereket hozva létre.

Utólagos nyomok alapján dolgoznak

Az ilyen események közvetlen megfigyelése rendkívül nehéz, ezért a szakemberek utólagos nyomok alapján dolgoznak. A Lunar Reconnaissance Orbiter Camera csapata ugyanazon területről készült, különböző időpontokban rögzített felvételeket vetett össze, és a 2009 decembere előtti, illetve a 2012 decembere utáni képek közötti eltérésekből határozta meg, hogy a becsapódás ebben az időszakban történhetett, noha azt senki sem észlelte közvetlenül – olvasható a ScienceDaily cikkében.

Az új kráter körülbelül egy nagyobb családi ház méretének felel meg, ám nem a kiterjedése teszi igazán feltűnővé, hanem a környezetéhez képest rendkívüli fényessége. A becsapódás során kidobódó törmelék több tíz méteres távolságra szóródott szét, és napszerű mintázatot alkotó világos sugarakat rajzolt a felszínre, amelyek kontrasztosan elkülönülnek a sötétebb, űridőjárás által már átalakított regolittól.

A ragyogás nem marad meg tartósan

Ez a ragyogás azonban nem marad meg tartósan, mivel a napszél részecskéi, a mikrometeoritok folyamatos becsapódásai és a kozmikus sugárzás fokozatosan elsötétítik a frissen feltárt anyagot. Ennek következtében a kráter sugarai évezredek vagy akár millió évek alatt beleolvadnak a környező felszínbe, ami megmagyarázza, hogy az ősi kráterek miért nem mutatnak már látványos fényes csóvákat, miközben a mintegy 108 millió éve keletkezett Tycho-kráter sugárszerkezete még a Földről is jól kivehető.

Az új kráterek azonosítása túlmutat az egyszerű érdekességen, mivel segítségükkel a kutatók pontosabban megbecsülhetik, milyen gyakorisággal érik becsapódások a Holdat, ami kulcsfontosságú az űreszközök és a jövőbeli emberes küldetések kockázatainak felmérésében. Az ilyen megfigyelések lehetővé teszik a felszín korának meghatározására szolgáló módszerek finomítását is, hiszen a szakemberek nyomon követhetik, milyen ütemben változnak és halványulnak el az egyes kráterek jellegzetességei.