Tudtad, hogy a karantént 600 évvel ezelőtt találták fel Velencében?
A „karantén” kifejezés valószínűleg soha nem bírt olyan nagy jelentőséggel a világon, mint manapság, ugyanis a világ országai komoly karanténra vonatkozó szabályokat hoztak az elmúlt egy évben, így az utazók számára például kifejezetten gyakran hallott fogalommá vált a „bezárás”, a „karantén” és a „járvány” is, azonban mindannyiunk napi szóhasználatába is beépültek e kifejezések.
Maga a „karantén” kifejezés 600 évre nyúlik vissza Olaszország területére, mikor a velencei lakosok egy másik pusztító járvánnyal küzdöttek: a pestissel. Az 1400-as években a keletről érkező hajók legénysége, valamint a szállított áru is elkülönítésre került, mielőtt folytathatták volna útjukat a szárazföldre. A polgárok védelme érdekében a a hatóságok a lagúna két szigetén egyfajta izolációs rendszert hoztak létre annak érdekében, hogy megelőzzék a betegség korai hullámait.
Názáreti Szűz Mária tiszteletére a szigeteket „Lazzaretto”-nak nevezték el, s a lagúna bejáratánál, csupán néhány kilométerre a várostól északkeletre, egy 1648-as rendelettel megalapították a második Lazzarettót is, mely a „Lazzaretto Novo”, azaz az új Lazzaretto nevet kapta.
Gerolamo Fazzini, a Velencei Archeoklub elnöke elmondta, annak idején a betegeket a régi Lazzarettóba, míg az egészségeseket az új Lazzarettóba helyezték annak érdekében, hogy megakadályozzák a betegség terjedését, mivel szakszerű orvosi kezelésre akkoriban nem volt lehetőség.
A pestis többnyire a tenger felől és a hajókról érkezett Velencébe, mindegyik hajó potenciális bakteriológiai időzített bomba volt, ezen hajók fedélzetén pedig ráadásul az Afrikából vagy Keletről érkező fekete egerek is tanyáztak, melyek magukban hordozták a parazitákat és továbbadták a Yersinia pestis baktériumot, mely pestisfertőzést okozott.
A legénység, az utasok, valamint rakományuk is egyaránt 40 napos karanténban voltak az érkezést követően, ugyanis az orvosok ezt az időintervallumot határozták meg a fertőzés továbbterjedésének elkerülése érdekében. A karantén időszaka ugyanúgy változó volt, mint manapság a koronavírus-járvány idején, mikor a különböző országok differens intervallumban határozzák meg a kötelező karantén idejét.
A Lazzaretto-szigeten az áruk tárolására használatos hatalmas raktár falain egy olyan felirat maradt fenn, mely arról tanúskodik, hogy valaki 54 napot töltött karanténban a szigeten. A szigeteket összességében tíz izolációs osztályra osztották, melyeket egy kilométeres körzetben házak vettek körbe.
A Szent Bertalanról elnevezett templom a négy egyházközség közepén helyezkedett el annak érdekében, hogy az emberek a szükséges és biztonságos távolság betartásával ugyanúgy részt vehessenek az egyházi miséken. A templom mellett két temető kapott helyet, az egyik egy keresztény „Camposanto” (szent temető), és egy muszlim „Tripolines” temető.
A raktár ma már múzeumként funkcionál, ahol a korabeli hajókat és különböző tárgyakat mutatják be Lazzaretto szigetéről, valamint a lagúna más részeiről. A bubópestis a világ egyik legpusztítóbb betegsége volt, mely évszázadokon át tizedelte a világ lakosságát. A 17. századi pestisdoktorok, akik a fertőzött betegeket kezelték, tetőtől talpig beöltözve járták a várost, egy csőrhöz hasonlító maszkkal, ugyanis úgy vélték, a bubópestis a levegőben terjed.
A pestisdoktorok gyógynövényekkel próbálták meggyógyítani a betegeket, fahéjat, mirhát és mézet, valamint rózsaszirmokat kevertek össze, ám a természetes gyógymód abszolút feleslegesnek és hatástalannak bizonyult. A pestisdoktorok megjelenése olyan ikonikussá vált, hogy a mai napig a farsangi jelmezek alapját képezik Olaszországban a karneválokon.
