(A cikk a szerző személyes véleményét is tartalmazza, amely nem feltétlenül tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)

A Nemzeti Összetartozás Napján azonnal tegyünk rendbe egy dolgot: bár nagyon jól hangzik a fenti idézet, csak a helyzet az, hogy semmi köze nincs ahhoz a szituációhoz, amelyhez kötik. Ugyanis úgy terjedt el a szóbeszéd, hogy ezen sorokat Gróf Apponyi Albert mondta el a trianoni békediktátum „megkötése“ előtt, mintegy védőbeszédében, de a helyzet az, hogy jelenlegi tudomásunk szerint sosem mondott ilyet – az biztos, hogy a védőbeszédben nem szerepel, de még annak hangvétele sem indokolná az ilyen szavak használatát.  Soron kívül A havazás megbénította a vasúti közlekedést – masszív késések és kimaradó járatok

A békediktátum kapcsán azonban rengeteg tévhit terjed, amelyeket érdemes eloszlatni valamelyest, a teljesség igénye nélkül, anélkül, hogy mindet részleteznénk. Rögtön talán kezdjük azzal, hogy bár sokszor használjuk a szót – én magam is, előszeretettel –, hogy békediktátum, ilyen valójában nem létezik, a nemzetközi jog csak békeszerződést ismer, de az tény, hogy a feltételeket minden béke esetében a győztesek diktálják, Magyarországnak pedig akkor nem nagyon volt más választása, mint aláírni ezt a szerződést – jó, lett volna, csak akkor ma már valószínűleg nem létezne olyan, hogy Magyarország. 

Az is felmerült, hogy a nagyhatalmak tudták-e valójában, hogy miről is döntenek – manapság is sokszor előfordul, hogy olyan emberek akarják megmondani, hogy mi legyen egy adott országban, akik a térképre ránézve nem tudnak rábökni, hogy hol is lakik az adott nemzet. Úgy tartják, hogy a nagyhatalmak vezető politikusainak valóban csak felületes ismeretei voltak a térségről, de a szakértőik pontosan ismerték a helyi viszonyokat. Javaslataikból kiderül, hogy átlátták a térség összetett nemzetiségi viszonyait, viszont túlnyomórészt nem ez alapján tették meg javaslataikat, hanem stratégiai kérdéseket (nyersanyaglelőhelyek, vasútvonalak, az országok leendő mérete) tartva szem előtt. A nagyhatalmak célja egyértelmű volt: olyan új hatalmi egyensúlyt akartak kialakítani, amelyben a vesztes országoknak nem lesz esélyük a revánsra.

Franciaország szeme előtt egyértelműen az lebegett, hogy meggyengítsék a velük rivalizáló Németországot, akik bár jelentős területi veszteségeket szenvedtek, nem sikerült a kérdést megnyugtatóan rendezni. Ferdinand Foch, aki részt vett a versailles-i békeszerződés munkálataiban, a megkötést követően ezt nyilatkozta: „ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”. Szinte évre pontosan lőtte be a dátumot: az 1930-as évek közepétől kezdve Adolf Hitler megkezdte a munkát. Bevezette a hadkötelezettséget, flottaegyezményt kötött az angolokkal, elkezdte növelni Németország területét (Ausztria, Saar-vidék), elfoglalta a rajnai demilitarizált övezetet, és így tovább. Aztán tudjuk, hogy mi történt: kiszámolták, majd újra megpróbálták. 

Aztán mindez úgy történt, hogy Magyarország (megint) jól megszívta, ezt pedig Apponyi Albert is megfogalmazta akkor: „Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen! De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek“. 

Az ország 18 milliós népességéből mindössze 7 millió maradt, a Horvátországgal együtt 325 ezer négyzetkilométeres földből pedig 93 ezer négyzetkilométer. Bár tény, hogy az elcsatolt területeknek „csak“ a nagyjából 35 százalékán éltek magyarok, ezt a szempontot egyáltalán nem vették figyelembe a diktátumban – és vajon véletlen, hogy a mai napig vannak olyan helyek a gúnyhatáron túl, ahol ha megszólalsz magyarul, akkor biztos lehetsz benne, hogy tudsz valakivel (többnyire mindenkivel) beszélgetni? Elég csak mondjuk Dunaszerdahelyre vagy Sepsiszentgyörgyre gondolni. 

Persze a határok meghúzása kapcsán is van egy közszájon forgó legenda: prostituáltak győzték meg az antant diplomatáit és szakértőit arról, hogy hol húzódjanak a határok. Ez leginkább a magyar-román viszonylatban népszerű, tekintve, hogy a magyar oldal úgy tartotta, hogy a románok így szerezték meg Erdélyt, miközben a románok szerint ezért tudták a magyarok elérni, hogy a határ ne a Tiszánál húzódjon. 

Mindenesetre azt kell mondanunk, hogy száz év távlatából is emlékezni kell erre a napra, de jó lenne eltörölni egy nagyon rossz tulajdonságot, azt, hogy siratjuk magunkat, hiszen korábban nagyhatalom voltunk (rég nem voltunk azok), ma meg ilyen pici ország vagyunk (amelyre mégis mindenki odafigyel) – és muszáj lenne tudatosítanunk: az, amit a magyarok csináltak az elmúlt száz évben (nagyrészt) sikersztori (Bayer Zsolt után szabadon). Ugyanis túléltük a Szovjetuniót, a gúnyhatáron túli magyar közösségek pedig még mindig magyarként élnek, léteznek, mindenféle erőszakos asszimilációs kísérlet ellenére. 

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam.

[…]

És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam“ – írta Karinthy a hazáról kisfiának. 

Személyesen azt tudom mondani, hogy felemelő köztük lenni: ők tudják, hogy mit jelent magyarnak lenni. Amikor egy felvidéki ismerősöm azt mondja, hogy megy a fővárosba, akkor nem Pozsonyra gondol, hanem Budapestre. Vagy amikor székelyföldi ismerősök úgy fogadnak minket, pedig először találkozunk, mintha ezer éve ismernénk egymást – talán így is van. 

Egy kedves délvidéki barátomnak nem olyan régen arról beszéltem, hogy bennem hatalmas tisztelet van azon magyarok iránt, akik ennyi év távlatából is még mindig magyarok; magyarul beszélnek, magyarul imádkoznak, a magyar kultúrát őrzik, és előttem van, amikor mondta, elérzékenyülve, hogy mennyire jól estek neki a szavaim.

Véleményem szerint június 4-én mindenkinek el kellene gondolkodnia azon, hogy mégis mi az, amit mi tehetünk, akiknek még fontos a nemzet fogalma, a magyarok közössége. Összességében az a tapasztalatom, hogy egyszerű dolgok is megteszik. Azt látom, hogy a dunaszerdahelyi ismerőseim örülnek, ha egyszer csak megjelenünk ott egy-egy mérkőzésen, volt olyan, aki meg is fogalmazta: köszönik, hogy mellettük állunk. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy nem, mi köszönjük, hogy még mindig itt vagytok. 

2020-ban, amikor százéves lett a trianoni diktátum, terjedt egy olyan pletyka, miszerint száz év után hatályát veszti. Először is: komolyan el tudja valaki képzelni, hogy a jelenlegi mainstream elfogadná, hogy valaki önkényesen átrajzoljon egy határt, ha az nem áll a fősodor érdekében? Pedig ne tévedjünk, nem áll érdekükben, hogy Magyarország még erősebb legyen. A másik dolog: a trianoni diktátum már rég nem érvényes. 

Ugyanis hamar kiderült, hogy valóban nem volt sikeres s „békekötés“, a második világháború ismét megpróbálta átrajzolni a helyzetet, ezért annak a végén is kellett kötni egy „békét“: 1947. február 10-én aláíratták Magyarországgal a párizsi egyezményt. Ebben pedig rögzítették a határokat, amelyek nem sokban tértek el a korábbiaktól (mármint azoktól, amelyet Magyarország számára kijelölt az antant): Csehszlovákiának juttattak három falut a Duna jobb partján, vagyis a magyar határokat máig érvényesen párizsi és nem trianoni dokumentum tartalmazza.

Sopronról tudjuk, hogy ők a „civitas fidelissima”, azaz a leghűségesebb város (amelyet ma már sokan a „hűség városa“ után a hülyeség városának hívnak), ugyanis népszavazáson döntöttek úgy 1921-ben, hogy nem Ausztriához, hanem Magyarországhoz szeretnének tartozni – ahhoz a „semleges“ Ausztriához, amelynek a szerepét később eléggé komolytalanul kezelték, és kicsit máshogy ítélték meg, mint ahogy valójában volt, tekintve, hogy Hitler maga is osztrák volt (egy alacsony, barna hajú, barna szemű osztrák, aki a magas, szőke, kék szemű németeket istenítette), és annyira (semennyire) nem volt ellenséges Ausztria, amikor a német csapatok az Anschluss keretében bevonultak. 

De nem erre akartam kitérni, ez csak egy kis érdekesség, hanem arra, hogy van egy város, amelyet szeretünk elfelejteni: Balassagyarmat mint civitas fortissima, azaz a legbátrabb város. Január 15-én Augustin Lauka vezetésével a Cseh Légió egy különítménye az Ipolyon átkelve bevonult Balassagyarmatra. Elfoglalták a stratégiai pontokat, így cseh tiszteket neveztek ki a vasútállomás, a posta és a laktanya élére is. A bevonuló katonaság az útjelző táblákat és a közintézmények tábláit cseh nyelvűre cserélte és kimondták a város csatlakozását a megszülető Csehszlovákiához, de a helyiek ezt nem így gondolták. Január 29-én, Balassagyarmat polgársága és a Magyarnándor mellett állomásozó katonai erők, Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosok vezetésével kiűzték a várost két hete uraló Cseh Légiót. Hősies helytállásuknak köszönhetően Balassagyarmat a trianoni béke után is Magyarország része maradt.

És bár hivatalosan a többmillió magyar, akiken átlépett egy határ, nem Magyarország része, de soha nem szabad elfelejtenünk: ők a magyar nemzet részei. Akármennyire is szeretnék sokan – a kelleténél többen – eltörölni a keresztény hagyományokat Európában, amelynek ma már szinte csak Magyarország az őrzője, a csíksomlyói búcsú idén is megmutatta: ennek a magyarok körében nincs olyan hatása, amelyet szeretnének elérni. Idén pedig június 4-e és a pünkösdi csíksomlyói zarándoklat egy időre esett, amely ismét megmutatta: a kereszténység igenis része a nemzettudatnak. 

A Boldogasszony Zarándokvonat berobogott Marosvásárhelyre, ahol már az érkezése előtt fél órával hatalmas tömeg volt a peronon. Magyar és székely zászlók lengedeztek, üdvrivalgások hangzottak fel, sokak szeme pedig könnyes volt a találkozástól.

Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkár arra mutatott rá, hogy a vonat hétszáz utasa közt rengeteg fiatal van szerte a Kárpát-medencéből, köztük gyermekvédelemben lévő gyermekek is. „Az a fajta erő, amit ők itt tapasztalnak, hogy Marosvásárhelyre bejönnek, és számukra idegen emberek itt vannak, szót váltanak velük, mosolyognak és egyszerűen azt fejezik ki, hogy ugyanahhoz a közösséghez tartoznak, mindenféle másnál többet ér. Ezért hálásak vagyunk és köszönettel tartozunk a marosvásárhelyieknek”.

Bár a 2004-es népszavazás jó próba volt, amelyen a baloldal megpróbálta teljesen elszakítani a Csonka-Magyarországtól azokat a magyarokat, akik esetenként sem az anyaországban, sem a szülőföldjükön nem érezhetik otthon magukat, a terv nem sikerült. Az elmúlt 12 évben pedig olyan nemzetpolitikai építkezés indult el, amelyről Both Hunor, a Kontra főszerkesztő-helyettese így ír: 

„Be kell vallanom, hogy még tizenkét év ragyogó nemzetpolitikai építkezés sem tudta a lelkemben elfeledtetni Trianon fájdalmát, de enyhíteni azért tudta. Most már nem félek rágondolni az 1920. június 4-i borzalomra, mert eszembe jut, hogy az a nemzet, amit akkor halálra ítéltek máig él és virágzik.”

Tudom, hogy nem mindenki számára egyértelmű, hogy vannak ilyenek, de azért megpróbálom levonni a tanulságokat, amelyeket véleményem szerint mindenkinek érdemes lenne szem előtt tartani, amikor június 4-ére gondol, és nem Feri szülinapja jut eszébe, de nem is a midwayi csata: 

Nem véletlen lett a neve a Nemzeti Összetartozás Napja: bár a hivatalos határainkon túl is élnek magyarok, akik nem tehetnek arról, hogy oda kerültek, hiszen nem ők választották ezt. Amit ők választottak, az a megmaradás, amelyért nem csak hatalmas tisztelet jár nekik, de segítség is, hiszen nélkülük mi sem vagyunk azok, akik. Még egyszer: ők a nemzet részei, fontos részei. 

Persze, lehet siratni a békediktátumot, csak sajnos nem érdemes. Sem mi, sem a világ nincs abban a helyzetben, hogy visszakapjuk, amit elvettek tőlünk, és száz év távlatából már egyébként sem lehetne úgy visszaadni. Viszont látnunk kell – és ismét ezt a szót tudom használni –, hogy az, amit a magyarok csinálnak, az egy sikersztori, amelyre büszkének kell lennünk, és amelyet folytatnunk kell a kapcsolatok erősítésével. 

Aztán a végére még egy apró (kölcsönzött, dr. Megadja után szabadon tett) javaslat: tudjuk, hogy az európai vezetők és a világ vezetői nem hajlandók tudomást venni a határokon túli magyarokról (a határtalanul magyarokról), nem nagyon érdekli őket, ha megvernek, megszégyenítenek magyarokat, akik az anyanyelvükön mernek megszólalni esetleg Erdélyben vagy Felvidéken. 

Amikor pár évvel ezelőtt kirobbant a vita a székely autonómiáról, akkor az Európai Unió hallani sem akart a dologról, miközben a különféle LMBTQ (és további betűk) közösségeket védelmezték. Van megoldás: azt kell mondani, hogy ők egy transznemzetiség, transzszilvánok, akik nem tudják megélni az identitásukat, ha nem kapnak autonómiát. 

Bárcsak ilyen egyszerű lenne – de a humor azért fontos, ráadásul kiváló eszköz, nem szabad megfeledkeznünk róla. Erről sem.