Gyorsan lelövöm, itt most nem elsősorban a sorozatról lesz szó – illetve inkább csak érintőlegesen. Hanem inkább arról, amit okoz, és amiből ered. Ma már persze nem ritka, hogy egy videójáték-sztorit ültetnek át filmvászonra, vagyis manapság már inkább mindenféle felbontású és méretű kijelzőre. A The Last of Us-szal is ez történt, és milyen jó, hogy ez történt!

Ki merem jelenteni úgy, hogy amikor ezt a cikket írom, egy pillanatot nem láttam még a sorozatból, nem voltam ott a premier előtti vetítésen, még az előzetesekkel se nagyon foglalkoztam, csak fotókat láttam a főszereplőkről, meg néhány kedvcsináló cikket olvastam róla. A játékkal viszont játszottam – és itt most szigorúan maradjunk az első résznél, mert úgyis mindenki azzal akarja majd kezdeni, akit korábban még nem szippantott be a karfiolfejű zombik univerzuma.

És hogy miért ajánlom mindenkinek a The Last of Us Part I-et, sorozathype ide vagy oda? Mert egy igazi remekmű. Lehet, hogy 2013-ban, amikor megjelent, léteztek már szebb játékok. Ismertük akkor már jól a „csőpályákat” is, nyakig benne voltunk a zombidivatban – igen, akkor még a The Walking Dead sem egy élőhalottas World of Warcraft volt CGI tigrissel, rasztahajú „királlyal”, meg középkori-jellegű, kardos bohócokkal. Szóval ebben a szép időszakban egy remek játék lépett a piacra.

A „remek” jelző pedig főképp a sztorit illeti, no meg a körítését. A zenét, a párbeszédeket, a minden sarokban lappangó feszültséget, a harcrendszert, azt, hogy végre itt volt egy játék, ahol úgy tudtunk szorítani a főszereplőkért, hogy közben mi magunk irányíthattuk őket, mintha mi dönthettünk volna a sorsukról, bármennyire is lineáris volt valójában a történet.

Fantasztikus volt, ahogy Joel és Ellie megannyi régi és új traumával a hátizsákjukban is megtalálják a szépet a teljesen szétcseszett világban. A sok felejthetetlen momentum közül számomra a legerősebb az volt, ahogyan barangoltak az apokaliptikus, mégis színes, elhagyatott, de élettel teli Salt Lake City-ben, ahol aztán egy ponton zsiráfok bukkantak fel, Ellie pedig végre egy pillanatig tényleg úgy érezhette magát, mint egy gyerek.

Egy árva lány élete a világvége utáni, kíméletlen erőszakkal teli mindennapokban amúgy is épp egy olyan téma, amihez csak nagyon óvatosan lehet nyúlni. Itt azonban ezt is tökéletesen megoldották. Aki játszott a TLoU-val, annak merem ajánlani Az út című filmet is. Ütni fog, fájni fog, hetekig tekerget majd utána, de nagyjából úgy ragadja meg a lényeget, mint ez a játék. És látni kell, mert a történet lényege az összes brutalitása ellenére is tanulságos. Csakúgy, mint a The Last of Us esetében, ami szintén egy utat mutat be, méghozzá olyat, aminek nem látjuk előre a végét, ami megannyi izgalmat tartogat, ami rémisztő és nyomasztó egyaránt, mégis a főhősökkel együtt akarunk végigmenni rajta.

Szerencsésebbnek érzem magam, amiért először a játékkal játszottam, hiszen már most tudom, hogy a sorozat jó lesz. Követi a játék történetét, így sajnos az borítékolható, hogy utána az már egy fokkal kevésbé lesz magával ragadó és mindent elsöprő. Mégis, remélem, hogy sokan úgy döntenek majd, hogy életük első konzolélményét ezzel a játékkal szeretnék átélni. Hogy azt követően mindenben ezt az impulzust keresik majd, azt is garantálom. Sajnos azt is, hogy nem fogják egykönnyen megtalálni.

Sokat elárul a The Last of Us hatásáról és egyedülállóságáról, hogy azon kevés játékok közé tartozik, amit három konzolgenerációra is kiadtak. A legjobb hír viszont talán az, hogy aki ezért nem akar PlayStation 5-öt vásárolni, az vehet fillérekért egy PS3-at, illetve hozzá a The Last of Us Part I-et, és máris belevághat. Érdemes azonban még most megvenni, mert az szinte biztos, hogy heteken belül elkapkodják a használt példányokat. Én szóltam előre.