Amy Adams karaktere, Dr. Louise Banks így szól a film elején: „Régen azt hittem, ez a történeted kezdete.” Ez az egyszerű, mégis súlyos mondat azonnal megteremti a film filozófiai alapját, és már az első pillanatban jelzi, hogy az Érkezés messze túlmutat az idegenekkel való találkozás klasszikus sci-fi toposzán.

A legtöbb földönkívüliekről szóló film apokaliptikus csatákra, az emberiség és egy magasabb intelligencia közötti konfliktusra épít. Az Érkezés is az első kapcsolatfelvétel története, mégis egészen más irányba viszi a műfajt: az idegenek csupán eszközök ahhoz, hogy a film „az emberiség egóját és korlátozott tudásba vetett hitét” vizsgálja.

A nyitómondat, ami azonnal megkérdőjelezi az időérzékelésünket

Louise vallomása – „Régen azt hittem, ez a történeted kezdete” – már az első percekben arra utal, hogy a néző valójában nem a történet elejét látja. Ez a felismerés számtalan kérdést vet fel a film időkezelésével kapcsolatban, mielőtt a karakter tovább mélyíti a gondolatot: „A memória furcsa dolog. Nem úgy működik, ahogy hittem. Annyira kötődünk az időhöz, annak rendjéhez.” – idézi a Screenrant.

Ahogy a cselekmény kibontakozik, Louise fokozatosan megtanulja nemlineárisan érzékelni az időt. A múlt, a jelen és a jövő összemosódik, a történet kezdete és vége egymásba olvad, az emlékek pedig egyszerre lesznek visszatekintések és előrevetítések. Louise ráébred, hogy addig nemcsak az idő lineáris érzékelése kötötte gúzsba, hanem a múlt döntéseinek terhe és a jövő bizonytalansága is. Amikor ezek a korlátok eltűnnek, megérti, hogy az élet értelme nem az ok-okozat lineáris láncolatában rejlik, hanem a teljes tapasztalat szövetében.

A Sapir-Whorf-hipotézis sci-fi extrémbe hajlítva

Az Érkezés központi tudományos koncepciója a Sapir-Whorf-hipotézis, vagyis a nyelvi relativitás elmélete, amely szerint „a nyelv szerkezete hatással van a beszélők világlátására vagy gondolkodására.” A film ezt a gondolatot radikális irányba viszi: amikor Louise megtanulja az idegenek körkörös, nemlineáris írásrendszerét, az agya szó szerint újraszerveződik, és ő maga is nemlineárisan kezdi érzékelni az időt.

A film úgy ábrázolja a nyelvet, mint egy szoftvert, amely „óriási frissítést kap”, és ennek hatására a múlt, a jelen és a jövő „egyetlen eseménnyé olvad össze, ahol mindhárom egyszerre zajlik.” Ez a változás azt is megmagyarázza, miért mondja Louise:
„A memória furcsa dolog. Nem úgy működik, ahogy hittem.”

A nyitómondat tökéletesen előkészíti a film érzelmi csúcspontját

A film elején Louise lányával töltött pillanatokat látunk, ám a gyermek hirtelen eltűnik a narratívából, mintha sosem létezett volna. A történet végére válik világossá, hogy amit a néző a film elején látott, valójában Louise jövőjének egy darabja.

Ahogy Louise összerakja az idő újfajta érzékelésének darabkáit, és megérti, hogy az életet teljes egészében kell vállalnia – akkor is, ha tudja, hogy bizonyos döntések fájdalmat hoznak –, a néző is felismeri, hogy a történet nem lineáris, hanem ciklikus.

Idehaza is nagyot ment a film

Az Érkezés Magyarországon is az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású sci-fi filmjévé vált, és a hazai nézők körében máig rendszeresen előkerül, különösen mióta az HBO Max kínálatában is elérhető. A magyar közönség hagyományosan kedveli azokat a gondolatébresztő sci-fiket, amelyek nem a látványra, hanem a filozófiai kérdésekre helyezik a hangsúlyt, és Denis Villeneuve filmje pontosan ezt nyújtja.

A nyelv, az idő és az emberi döntések természetéről szóló történet itthon is sokakat megérint, és a közösségi médiában gyakran indulnak beszélgetések arról, hogyan értelmezik a nézők Louise időérzékelésének átalakulását. A magyar rajongók különösen értékelik a film lassú, meditatív tempóját és azt, hogy a sci-fi műfaját nem akcióval, hanem érzelmi és intellektuális mélységgel közelíti meg — ezért is vált itthon is újranézős, elemzős kedvenccé.