A Vietnam Airlines 474-es járata 1992 novemberében zuhant le, amikor Herfkens és vőlegénye, Willem van der Pas Ho Si Minh-városból a tengerpartra tartottak egy romantikus utazásra. A kis repülőgépen 25 utas és 6-fős személyzet tartózkodott, amikor a gép egy hegygerincnek csapódott. Herfkens később így emlékezett: „Ott van a harcolj vagy menekülj helyzet. Én egyértelműen a menekülést választottam.” A balesetben elvesztette élete párját, akivel 13 éven át volt együtt, és akivel közös jövőt tervezett.

A túlélés azonban nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben is emberfeletti erőfeszítést igényelt. Herfkens 12 csonttörést szenvedett a csípőjében és térdében, állkapcsa megsérült, tüdeje részben összeesett. Mégis sikerült kimásznia a roncsból, majd további harminc métert kúsznia, hogy eltávolodjon a törmeléktől.

A következő nyolc napban a dzsungel közepén, víz és orvosi ellátás nélkül kellett kitartania. „A jelenben maradtam. Bíztam benne, hogy meg fognak találni… Nem gondoltam arra: ‘Mi lesz, ha jön egy tigris?’ Azt gondoltam: ‘Majd akkor foglalkozom vele, ha jön a tigris.’ Nem gondoltam arra: ‘Mi lesz, ha meghalok?’ Azt gondoltam: ‘Majd akkor foglalkozom vele, ha meghalok’.” – mondta később. Találékonyságát bizonyítja, hogy a repülőgép szárnyának szigetelőanyagát használta szivacsként, hogy nedvességet gyűjtsön.

A mentőcsapat végül rátalált, és lehozta a hegyről. Ezzel kezdődött meg hosszú gyógyulása, amely nemcsak a testét, hanem a lelkét is próbára tette. A baleset előtt a Santander madridi irodájában dolgozott, ahol ő volt az egyetlen nő a kereskedési teremben. Később New Yorkba költözött, férjhez ment, két gyermeket nevelt, és inspirációs előadóként kezdte megosztani történetét – írja a Mirror.

Élete azonban örökre megváltozott: mindig az első sorban ül a repülőgépeken, hogy ne kelljen más ülés háttámláját látnia, mert az a holttestet idézi fel, ami a baleset után ráborult. Mindig visz magával vizet, mert pontosan tudja, mit jelent a valódi szomjúság. És minden évben, Willem halálának évfordulóját követően 8 napon át külön megemlékezik róla – ugyanannyi ideig, ameddig a dzsungelben élt túl egyedül.