Van valami kellemesen kaotikus és már-már vakmerő abban a koncepcióban, amely egy ismert hírességet teljesen forgatókönyv nélkül dob bele egy megrendezett gyilkossági nyomozásba, majd egyszerűen hagyja, hogy a kamerák rögzítsenek minden bizonytalanságot, rossz következtetést és kínos pillanatot.

A Netflix hatrészes sorozata, a Murderville pontosan erre a merész ötletre épít, és négy évvel a bemutató után is meglepően frissnek és működőképesnek hat. A széria középpontjában Will Arnett áll, aki a komikusan komoly Terry Seattle nyomozót alakítja, és epizódról epizódra más-más ismert vendégszereplővel próbál megoldani egy gyilkossági ügyet.

A nagy csavar

A csavar azonban az, hogy míg a mellékszereplők és a gyanúsítottak egy laza forgatókönyv mentén haladnak, addig a meghívott híresség semmilyen előzetes információt nem kap, így teljesen improvizálva kénytelen kérdezni, következtetni és dönteni.

Ennek eredményeként a vendégek gyakran lényegtelen részletekbe kapaszkodnak, nyilvánvaló nyomokat hagynak figyelmen kívül, vagy egyszerűen elvesznek a helyzet abszurditásában, ami különös módon a sorozat legnagyobb erősségévé válik.

A sztori fő szálai

A Collider kiemeli, a struktúra első pillantásra egyszerű, hiszen a páros kivizsgálja a gyilkosságot, kihallgat három gyanúsítottat, többnyire ügyetlenül beépül valamilyen fedett akcióba, majd a rész végén a vendég tippel, ki lehet a tettes. Ha rosszul választ, a történet szerint kirúgják, ha pedig jól, az odáig vezető út akkor is tele van kínos és komikus melléfogásokkal.

Ugyanakkor a hangsúly soha nem magán a rejtélyen van, hanem azon a feszültségen és spontaneitáson, amely abból fakad, hogy valaki valós időben próbál kompetensnek tűnni egy teljesen kontrollálatlan helyzetben.

Will Arnett játéka a sorozatban

Will Arnett játéka kulcsfontosságú a működéshez, mert rezzenéstelen arccal, rekedtes komolysággal vezeti végig a jeleneteket, miközben szándékosan abszurd irányokba tereli a történéseket.

Gyakran ad értelmetlen kérdéseket a vendég fülébe egy rejtett eszközön keresztül, értelmezhetetlen álruhákat erőltet rájuk, vagy egyszerűen addig fokozza a helyzetet, amíg kiderül, követik-e a játékban. Ez a kettősség, vagyis a komolyan vett bohóckodás teremti meg azt az egyensúlyt, amelyben a néző egyszerre érzi magát krimiben és improvizációs színházban.

A vendégszereplők fontossága

A vendégszereplők reakciói epizódonként eltérő energiát hoznak, hiszen Conan O’Brien száraz, szkeptikus humora némileg földhöz ragadtabbá teszi a káoszt, míg például Marshawn Lynch teljesen felborítja az egyensúlyt azzal, hogy láthatóan élvezi a helyzet abszurditását, és nem törekszik biztonsági játékra.

Emiatt a hangsúly gyakran elmozdul a rejtély megoldásáról arra, hogyan értelmezi az adott híresség a körülötte zajló eseményeket, vagy éppen hogyan hagyja figyelmen kívül a nyilvánvaló jeleket, mert valami egészen más köti le a figyelmét.

Bár a sorozat technikailag tartalmaz nyomokat és motivációkat, nem a hibátlanul felépített bűnügyi szál miatt érdemes leülni elé, hanem az improvizációból fakadó kiszámíthatatlanság miatt.

Az epizódonként nagyjából 30 perces játékidő és az önálló történetek miatt különösebb elköteleződést sem igényel, így akár egyetlen délután alatt is végignézhető, vagy kényelmesen elosztható egy hétvége során.