A Collider szerint ez nem véletlen: a sötét hangulatú, feszes tempójú dráma „néhány hétre az a sorozat lett, amit mindenki egyszerre nézett”. Ritka pillanat volt, amikor egy streaming‑produkció valóban közösségi élménnyé vált, csoportos beszélgetések, díjátadók és év végi toplisták középpontjában.

A Stephen Graham, Erin Doherty és Owen Cooper főszereplésével készült négyrészes minisorozat technikai bravúr: hosszú snittekkel, fojtogató közelséggel és olyan jelenetekkel, amelyekben a néző szinte fizikailag érzi a feszültséget. Cooper kihallgatásos epizódja különösen kiemelkedő, hiszen a színész „sebzett gyerekből valami sokkal nyugtalanítóbbá vált vágások nélkül”.

A sorozat egy ponton látványosan elbukik

Az Kamaszok szándékosan szűk perspektívából mesél: a kamera szinte kizárólag a rendőrökre, a szülőkre és a szociális munkásokra fókuszál. A főszereplő, Jamie, nem mint kamasz fiú jelenik meg, hanem mint „megoldandó probléma” – írja a Collider. A sorozat nem mutatja meg azokat a tereket, ahol egy tinédzser valóban él: a csoportchatet, a feedet, a mémeket, a fórumokat, a digitális közösségeket.

A második, iskolában játszódó epizód különösen élesen rávilágít erre a vakfoltra. A tinédzserek „zabolátlan tömegként” jelennek meg: kiabálnak, verekednek, lázadnak, de a sorozat nem fejti ki, miért. A telefonok és az „incel‑szleng” felbukkan, ugyanakkor csak mint rejtélyes jelrendszer, amelyet a felnőttek próbálnak értelmezni. A néző pedig kívülről figyel, miközben nem tudja meg, milyen tartalmak formálták a gyerekeket.

A valódi bűnös: az algoritmus

Stephen Graham úgy jellemezte a sorozatot, mint amely a „miért” kérdésére keresi a választ. A Collider szerint azonban a sorozat ezt a kérdést kizárólag a felnőttek szemszögére korlátozza, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja azt a digitális környezetet, ami a tinédzserek gondolkodását formálja.

A cikk hangsúlyozza: az algoritmus „nem semleges háttérzaj, hanem aktív erő”. A nagy platformok – X (korábban Twitter), Facebook, TikTok – csökkentették az emberi moderációt, és egyre inkább az automatikus ajánlórendszerekre támaszkodnak, amelyek a figyelem maximalizálására, nem pedig a biztonságra törekednek.

Ennek eredménye egy olyan online ökoszisztéma, ahol a nőgyűlölő és incel‑közeli tartalmak – Andrew Tate és a „manoszféra” világa – már nem szélsőségesnek tűnnek, hanem mémek, poénok, szleng formájában szivárognak be a tinédzserek mindennapjaiba.

A sorozatban még egy felnőtt is megjegyzi, hogy edzésvideók keresése után „a manoszférából kapott ajánlásokat”, de a jelenet gyorsan elsikkad, elemzés nélkül.

Mi hiányzik igazán? Jamie nézőpontja

A Collider szerint a sorozat „tökéletesen ragadja meg a felnőttek szorongását”, de soha nem engedi, hogy a néző Jamie szemén keresztül lássa a világot. Pedig egy epizód, amely kizárólag az ő perspektíváját mutatja — a chatfolyamokat, a mémeket, a beszélgetéseket, a digitális tereket – alapjaiban változtathatta volna meg a sorozat értelmezését.

A sorozat „egy mélyebb horrort sejtet, de soha nem nevezi nevén”: azt a láthatatlan rangsorolási rendszert, amely algoritmusokkal formálja a gyerekek viselkedését, gyakran emberi felügyelet nélkül. A valódi szörnyeteg tehát nem egy kamasz fiú tette, hanem az a digitális környezet, amelyben felnő.