Lejjebb adni az tud csak igazán, akinek már szinte nincs is miből. A túlélési ösztön ilyenkor jön elő, az átlagember pedig mostanra már sportot űz belőle. Emellett azonban egyesek még nagyobbat markolnak, és eszükbe sem jut visszább venni. És minél nagyobbra nyílik az olló, a gazdaság annál jobban megszenvedi ezt.

Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban azon, hogy a kormány miért röhögött teli szájjal a nyugati „spórolós” terveken, miért nem merte bevallani – még magának sem -, hogy ez lesz itt is. Holott a válasz nem is lehetne egyszerűbb. A közfelfogás szerint a spórolás szűkösség, a szűkösség szégyen, ha nem garantálható a jólétnek legalább a látszata, akkor a vezetés kudarcot vallott. Rettentően leegyszerűsített példa ez, de azt már megszokhattuk, hogy a kormány is előszeretettel alkalmazza az egyszerű jelszavakat. Természetesen a hibás mindig más. A spórolás viszont ettől függetlenül is kapott egyfajta negatív felhangot, hiába nem feltétlenül szinonimája a nélkülözésnek. Ám tény, hogy nem illik a jelenleg is alkalmazott gazdasági trendekbe. Ugyanis ha spórolunk, akkor kevesebbet fogyasztunk, azon meg valakik, valahol bukni fognak.

Márpedig az emberek zöme most spórolós üzemmódra kapcsolt. Na nem a kormány miatt. Maguk miatt. Látják az árakat a boltban, látják a számlákat, látják azt, hogy gyakorlatilag minden drágult. De tényleg minden. A fizetések meg kullognak valahol az elszabaduló százalékok mögött. Túl sok jót mindez nem sejtet.

Ez a serpenyő nehezebbik, zsúfoltabbik, reménytelenebbik fele. Míg a másikban ott vannak azok, akik nem azon sóhajtoznak, hogy mennyi egy kiló kenyér, hanem hogy megvegyék-e a negyedik luxusórájukat. Ők azok, akik ötvenmilliós autóval járnak, akiknek nem okoz gondot, ha a gyerek Nutellát akar, az asszony meg egy újabb ötezer eurós csivavát. Hogy miből hozták ezt össze, az most nem lényeg. Ők nem fogják lejjebb adni. Nincs annál nagyobb és megalázóbb vereség, főleg ha még a szomszéd is látja.

NE HAGYD KI

Ázsia

Orbán Viktor nagy bejelentést tett Kazahsztánnal

Persze az emberi gyarlóságból fakadóan szinte mindenki ilyen életmódra vágyik, ez nem is nagy titok. A helyzet azonban az, hogy nem lehet mindenki gazdag, nem lehet mindenki üzletember, vállalkozó, földesúr, politikuscsemete, nem járhat mindenki luxusautóval, nem vásárolhat bárki Rolexet. Bármennyire is ezt az illúziót igyekszik elhitetni velünk a kapitalizmus, ez nem fog menni. Ha varázsütésre mindenki módos lenne, az egész társadalmunk pillanatok alatt omlana össze.

Ebben a formában ez nem is fenyeget, az viszont már annál inkább, hogy a felső réteg még tovább gyarapszik, az alatta lévőket pedig végül teljesen összenyomják. Míg lehetett tartani egy viszonylagos egyensúlyt, és együtt növekedett a két réteg – a kicsik kicsivel, a nagyok sokkal – addig ez valamilyen szinten fenntartható volt. Azonban ahogy ez megbillen – mint ahogy az elmúlt közel három évben is történt -, akkor baj van. Mit csinálnak ugyanis a felsőbb rétegek? Legtöbbször alulról vesznek el, hogy ők maguk még egy kicsit feljebb léphessenek, és még egy kicsit tovább ott is maradhassanak.

Csak egy példa. Egy jól menő vállalkozó (tisztelet a kivételnek) nem fogja azt mondani, hogy oké, nőnek a költségeim, mostantól csak kétszer megyek nyaralni, csak jövőre veszek új autót. Helyette elküld pár embert, a többiek majd dolgoznak többet. Rövid távon megoldás. Hosszú távon viszont katasztrófa. Hogy miért? Tegyük fel, hogy emberünk vállalkozása valami olyasmit gyárt/szolgáltat, amit sokan megvesznek, de nem létszükséglet. Minél többen járnak úgy, mint az elküldött munkavállalók, annál kevesebben engedhetik meg maguknak a termékeit. Így a végén ő is rosszul jár.

A válság spirálja a mi szintünkről nézve valahogy így működik. Kinyúl, és lehúz valakit, méghozzá az egyre feljebb lévő polcokról. Nagyban, a gazdaság egészét nézve pedig olyan, mint egy hurrikán, amelynek közepén már csak a leggazdagabbak élvezik a napsütést, körülöttük viszont minden romokban hever. Hiszen mire épül a gazdaságunk? A folyamatos, vég nélküli növekedésre, ami igazából egy ábránd, hiszen olyan, hogy végtelen növekedés – egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben – egyszerűen nincs.

Minél lassabb, minél inkább ropog ez az egész rendszer, annál többen érezzük majd, hogy ez így nem megy tovább. A piramis legalján lévő kisember egy ponton önmagába roskad, a falhoz ér, nem tud már kisebbre összegömbölyödni. A gazdaság ezen a ponton szintén összeomlik, hiszen ha az alsóbb réteg nem, vagy csak minimálisan fogyaszt, és hiába termel, akkor nincs ami megtartsa a felsőbb szinteket sem.

A dőzsölésnek is ekkor lesz vége. Hiába lesz ugyanis pénz, ha már nem gyártanak kézműves cipót, nem érkezik meg soha a szalonba az ötvenmilliós autó, nem lesz szakember, aki felhúzza az új vityillót és megépítse a medencét. Addigra a pénz is már talán csak egy utcán seperhető papírdarab lesz. Volt már ilyen. Mi magunk adtunk neki értéket, ugyanúgy el is vehetjük azt.

Éppen ezért – amíg még van rá lehetőség – valahogyan újból vissza kellene állítani azt a kényes egyensúlyt, amit évek óta már csak kergetünk. Legalább a gazdaság azon részében, ahol még nem külföldi, lélektelen összeszerelőüzemek uralkodnak. Elengedni azt a plusz egy nyaralást, megtartani a munkavállalót, esetleg valamivel még több pénzt is adni neki, nem pedig az utolsó utáni bőrig nyúzni. Az „egyszerű” ember hálás lesz ezért. Tartani fogja a hátát, elbírja a felső százezret, lesz ereje hozzá. Ám ha ehelyett még tovább kapaszkodik a legfelsőbb réteg a légvárába, akkor végünk. Nekik is, és mindannyiunknak.

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)