Valójában a víz az egyik legreaktívabb vegyület a világegyetemben, egyetlen ok, amiért számunkra ennyire ártalmatlannak tűnik, hogy az elmúlt ötmilliárd év során sikerült kölcsönhatásba lépnie más molekulákkal, illetve megalkotta az általunk ismert élet fenntartásához szükséges körülményeket.

Ennek következményeképpen tudósok még mindig csak tapogatóznak annak kapcsán, milyen is lehet igazából egy teljesen víz nélküli, számunkra rendkívül egzotikusnak hangzó környezet – olvasható az ESA közleményében.

Korábban a Labeled Release kísérlettel vizsgálták meg a Viking 1 és Viking 2 űrszondák műszerei a Marson található talaj összetételét: a leszállóegység robotkarja mintát vett a földből, és a fedélzeti laboratóriumba helyezte, majd ezt a talajt néhány csepp tápoldattal nedvesítette meg, amiben hét egyszerű szerves molekulát oldottak fel radioaktív ¹⁴C szénizotóppal.

Az elképzelés az volt, hogy ha a talajban bármi baktériumszerű dolog van, az felfalja a tápanyagot, és radioaktív szén-dioxidot bocsát ki, amelyet a műszerek érzékelnek és mérnek. Végül bebizonyították, hogy a procedúra működik, és bár először örültek az eredményeknek, később komoly kérdések merültek fel.

Habár a talajminták valóban szén-dioxidot emittáltak, de ezt csak azt követően tették, hogy három órán át 160 Celsius-fokon sterilizálták őket, ami pedig még rosszabb, hogy elemzésük során nem tudták kimutatni a szerves molekulák nyomait.

Ennek okait már majdnem fél évszázada hevesen vitatják: a legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint a megfigyelt aktivitás nem az életnek köszönhető, hanem annak, hogy a marsi talajban erősen reaktív, oxigéntartalmú abiotikus vegyi anyagok, úgynevezett szuperoxidok, peroxidok vagy perklorátok voltak.

Ezek a szabad kémiai kötések tömkelegével rendelkező vegyületek – amelyek akkor keletkeznek, amikor a kemény ultraibolya sugárzás különösen durva talajrészecskékre hatnak – a Földön nagyon ritkák, mivel a víz jelenléte elpusztítja őket, és erodálja a talajrészecskék durva felületét, amely képes őket előállítani.

A Holdon és a Marson viszont, ahol a felszíni földréteg zegzugos, és az UV-sugárzás nap mint nap intenzíven éri őket, a szuperoxidok igen gyakoriak: a perklorátok jelenlétét a NASA Phoenix leszállóegysége 2008-ban észlelte először a marsi talajban.

Ezt a technológiát olyan kémiai reaktorok előállítására lehetne felhasználni, amelyek ezeket a veszélyes talajokat potenciálisan kimeríthetetlen oxigénforrássá alakítják a Holdon és a Marson épített jövőbeli bázisok számára, legalábbis az ESA szerint, akik már nekiláttak a tervezések első fázisának.