A Leonardo DiCaprio és Sean Penn főszereplésével készült politikai thriller nemcsak a streaming toplistákat hódította meg, hanem a 98. Oscar‑gála egyik legnagyobb esélyesévé is előlépett. A film már a bemutatás hetében megindult az HBO Max toplistáján, és néhány nap alatt óriási nézettséget generált. Ez pedig egyértelműen jelzi, hogy a közönség világszerte felfedezte magának Anderson sűrű, politikailag terhelt drámáját.

Az Egyik csata a másik után különlegessége abban rejlik, hogy egyszerre működik karakterdrámaként és társadalmi látleletként: a történet középpontjában Bob (Leonardo DiCaprio), egy egykori radikális aktivista áll, aki a ’70‑es évek forradalmi hevületéből egy paranoiával átitatott, elvonult életbe menekült, ám múltja újra utoléri.

Anderson nem romantizálja a politikai szélsőségeket, sőt, a film egyik legfontosabb állítása szerint „a forradalmak ritkán érnek véget; csupán formát váltanak”, és a konfliktusok ciklikussága sokkal inkább meghatározza az emberi sorsokat, mint a hősi narratívák.

Sean Penn is nagyot alakít

A film másik erős pillére Sean Penn alakítása, aki Colonel Lockjaw szerepében Bob ideológiai ellenpontja: egy olyan férfi, akinek világnézete az évek során nem puhult, hanem megkeményedett. A két karakter közötti feszültség adja a film érzelmi magját, miközben Anderson a moralitás illúzióját is szétfeszíti, megmutatva, hogy a politikai radikalizmus és a személyes bűntudat hogyan fonódik össze.

A kritikusok szerint a film azért vált az Oscar‑szezon egyik legnagyobb favoritjává, mert Paul Thomas Anderson „technikai mesterművet” alkotott, amely egyszerre „kulturálisan sürgető” és mélyen emberi.

A ScreenRant kiemeli, hogy DiCaprio visszafogott, befelé forduló alakítása „az utóbbi évek egyik legerősebbje”, míg Sean Penn „hátborzongató” jelenléte tökéletes ellenpontot teremt. A film képi világa a természetes fényre és a feszültségre épít, az időkezelés töredezett, Jonny Greenwood zenéje pedig „finoman, de folyamatosan húzza alá a morális feszültséget”.

A streaming siker sem véletlen: a film HBO Max‑os debütálása után a nézők új szemmel fedezték fel Anderson sűrű, rétegzett történetét. A 95%-os Rotten Tomatoes‑értékelés és a szinte egyöntetű kritikai elismerés miatt a közönség „a kihívást jelentő film” helyett inkább „kötelező néznivalóként” tekintett rá. A politikai radikalizáció, a generációs kiábrándultság és az amerikai identitás válsága olyan témák, amelyek 2026‑ban különösen rezonálnak a nézőkkel.

A film végső ereje azonban abban rejlik, hogy nem tűnik „Oscar‑ra szabott” alkotásnak: komplexitása és időnkénti nyerssége azt sugallja, hogy Anderson nem díjakra, hanem valódi művészi állásfoglalásra törekedett. Ez pedig gyakran éppen az a tulajdonság, amit az Akadémia a leginkább értékel.