Korábban már írtunk a sorozatról, ám most egy új ajánló egészen más perspektívából közelíti meg azt, amit az alkotás sugall. A kritikai fogadtatás kezdetben vegyes volt, mégis, a FlixPatrol adatai szerint a széria meglepően stabilan teljesít a streaming platformokon. A siker oka azonban nem csupán King neve vagy a szereplőgárda ismertsége, hanem egy kulcsfontosságú szerkezeti módosítás, amely a történetet feszesebbé és érzelmileg egységesebbé teszi.

A sorozat ugyanis közelebb hozza egymáshoz Tim Jamieson „night knocker” történetszálát és Az Intézet helyszínét. Ez az egyetlen, de jelentős változtatás „megszünteti azt a zavaró tényezőt, amely a könyvet végig kísérte”, és lehetővé teszi, hogy a nézők ne azon gondolkodjanak, mikor és hogyan találkozik a két szál, hanem a feszültségre, a karakterekre és arra a baljós érzésre figyeljenek, hogy „valami nagyon nincs rendben az erdő mélyén”.

King regényében Tim Jamieson több száz kilométerre él Az Intézettől, ami papíron izgalmas párhuzamos szerkezetet ígér, a gyakorlatban azonban sok olvasót „logisztikai kérdésekkel foglalkoztatott ahelyett, hogy a történetre figyeltek volna”. A sorozat ezzel szemben Maine-be helyezi Tim történetét, így a nézők nem két külön világot látnak, hanem egyetlen, közös térben kibontakozó fenyegetést. A földrajzi távolság helyét tematikus feszültség veszi át, ami sokkal hatásosabb – írja az elemzésében a Screenrant.

Folyamatos a sorozat fejlődése

A változtatás másik előnye, hogy Tim nem tűnik el hosszú időre, mint a regényben, ahol egy korai felbukkanás után csak jóval később kerül újra előtérbe. A sorozat folyamatos jelenlétet biztosít neki, így érzelmi íve párhuzamosan fejlődik Az Intézetben lévő gyerekekkel. A két történetszál így nemcsak közeledik egymáshoz, hanem „elkerülhetetlennek érződik az összeütközésük”, ami folyamatos előrehaladást ad a cselekménynek.

Az Intézet ugyan nem hibátlan, a nézők egy része szerint a finálé nem ér fel az addig felépített feszültséghez, és bizonyos karakterívek vagy fordulatok nem kaptak kellő érzelmi lezárást. Ennek ellenére sokan kitartottak a sorozat mellett, részben azért, mert a történet központi témája – a gyerekekkel szembeni visszaélések igazolása „védelem” címén – mélyen felkavaró, részben pedig a főszereplők, Ben Barnes, Mary-Louise Parker és Joe Freeman erős alakítása miatt, akik „félelmet és fájdalmat egyaránt hitelesen közvetítenek”.

A sorozat alkotói ügyeltek arra, hogy a reménytelenség és kétségbeesés érzését úgy adják át, hogy közben ne essenek túlzásokba. A gyerekszereplők életkorát is úgy módosították, hogy a harcuk ne váljon öncélúvá, mégis az átélhető legyen. Mindezt kiegészíti az a szerkezeti módosítás, amelyről King állítólag maga is sokáig hezitált, mielőtt jóváhagyta volna – és amely végül egységesebb identitást adott a sorozatnak.

A sorozat azért tartja magát ennyire jól a streaming platformokon, mert a nézőknek nem kell „harcolniuk a történettel”. Nem kell folyamatosan azon töprengeniük, mikor ér össze a két szál, vagy egyáltalán összeér‑e valaha. Ehelyett átadhatják magukat a paranoiának, a lassan növekvő rettegésnek és annak az ígéretnek, hogy két, egymás felé száguldó történetvonal előbb-utóbb összeütközik – és a kérdés már csak az, ki éli túl a becsapódást.