Egy westernfilm önmagában is lehet erős alkotás, ám a műfaj igazi ereje gyakran a nagy leszámolásokban mutatkozik meg, amikor a szembenálló felek végül fegyverrel rendezik vitájukat, és a jelenet végére szinte törvényszerűen valaki a porban marad.

Az ilyen csúcspontok nemcsak lezárják a történetet, hanem érzelmi katarzist is adnak, ezért a műfaj klasszikusai közül sok éppen ezekről a feszült pillanatokról vált halhatatlanná.

Sergio Leone legendája

A western történetének egyik alapköve Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmje, ami ugyan Kuroszava Akira A testőr című alkotásának nem hivatalos feldolgozásaként is értelmezhető, mégis saját jogán vált klasszikussá. Clint Eastwood figurája két rivális banda között lavírozik, majd amikor lelepleződik a terve, már kellően megtizedeli ellenfeleit ahhoz, hogy a végső összecsapásban magabiztosan és stílusosan kerekedjen felül.

Az 1953-as Shane a műfaj egyik legnagyobb hatású darabja, amely egy titokzatos fegyverforgató és egy földjéről kiszorítani próbált család történetét meséli el. A fináléban bekövetkező párbaj ugyan megfelel a műfaji elvárásoknak, ám a lezárás keserédes hangulata és a főhős sorsának bizonytalansága maradandóbbá teszi az élményt, hiszen a győzelem ára itt különösen magas.

A Gyorsabb a halálnál is kihagyhatatlan

Sam Raimi Gyorsabb a halálnál című filmje szinte a párbajokra épül, mivel egy gyorsasági lövészverseny köré szerveződik a cselekmény, amely hamar halálos kimenetelű összecsapások sorozatává válik. A színes szereplőgárda és a rendező látványos stílusa egyszerre teszi játékossá és kegyetlenné a filmet, miközben a leszámolások valódi tétet hordoznak.

A Tombstone az O.K. Corralnál lezajlott híres tűzharcot állítja középpontba, ugyanakkor a történet az ikonikus összecsapás után is tovább építkezik, és több személyes párbajjal fokozza a drámai hatást. Bár létezik egy tágabb ívű feldolgozás is Wyatt Earp címmel, a feszesebb szerkezet és az erőteljesebb karakterábrázolás miatt sokak számára ez a változat kínál kielégítőbb élményt.

Clint Eastwood, a legnagyobb

Clint Eastwood Nincs bocsánat című filmje már a revizionista westernek közé tartozik, ezért a végső leszámolás kevésbé látványos, ugyanakkor sokkal nyersebb és realisztikusabb, mint a klasszikus elődök esetében. Gene Hackman karakterének bukása egyszerre jelent feloldozást és morális súlyt, mivel a film következetesen érzékelteti az erőszak következményeit, így a néző nem pusztán elégtételt, hanem súlyos veszteséget is érez.

A Pár dollárral többért tovább emeli Leone dollártrilógiájának tétjét, mivel a személyes bosszú motívuma még hangsúlyosabbá válik a történetben. Lee Van Cleef figurájának indítékai különösen erősek, és bár Eastwood jelenléte is meghatározó, a végső párbaj érzelmi súlyát az ő leszámolása adja meg, amelyet Ennio Morricone zenéje tesz felejthetetlenné.

A Délidő szerkezete szinte valós időben vezeti el a nézőt a címben jelzett órához, amikor a seriffnek egyedül kell szembenéznie a bosszúra éhes bűnözővel. A feszültség fokozatosan épül, miközben a főhős hiába keres segítséget, és végül csak pacifista felesége rövid támogatására számíthat, ami a korszakhoz képest meglepően realista és komor lezárást eredményez.

Sergio Corbucci alkotása

Sergio Corbucci Zsoldos című alkotása némileg emlékeztet Leone filmjére, mégis sajátos hangulatot teremt azzal, hogy az egyik résztvevő bohócruhában jelenik meg a végső összecsapásnál. A jelenet ritmusa, vágása és Morricone zenéje olyan intenzív légkört hoz létre, amely később Quentin Tarantinót is inspirálta, hiszen a dallam a Kill Bill második részében is felcsendül.

A Volt egyszer egy Vadnyugat lassan bontja ki a bosszú valódi okait, majd a Frank és Harmonica közötti fináléban teljesedik ki a történet érzelmi íve. A film már a nyitójelenetben is emlékezetes párbajt mutat, ám a záró összecsapás zenei és képi megoldásai miatt a műfaj egyik csúcspontjaként vonult be a filmtörténelembe.

A lista élén A jó, a rossz és a csúf hármas párbaja áll, amely a mexikói patthelyzetek etalonjává vált, és három szereplő között teremt szinte elviselhetetlen feszültséget.

Első megtekintéskor kiszámíthatatlannak tűnik a kimenetel, ugyanakkor később kiderül, hogy „a Jó” előrelátása eleve meghatározta az eseményeket, ami egyszerre teszi bravúrossá és enyhén ironikussá a jelenetet, miközben Morricone zenéje és a precíz vágás ma is elementáris hatást gyakorol.