Florentino Pérez tősgyökeres madridi. A Real Madrid elnöke 1947-ben itt született, itt nőtt fel, itt szerzett mérnöki diplomát, 1986-ban még a parlamenti választásokon is indult a Reformista Demokrata Párt képviselőjeként.

Ekkor nem került be a Parlamentbe, de ahogy a Tribune összefoglalója is mutatja, ekkor még messze voltak tőle élete legnagyobb – és legkérdésesebb – dobásai. Soron kívül Változékony idő vár ránk pénteken, havas esőre is van kilátás

Florentino Pérez nem szokott hozzá a vereség érzéséhez, legalábbis nem úgy, hogy nincs mögötte valamilyen biztosíték, ami felfogja az esését. Ő volt a hamvába holt Szuperliga-kezdeményezés mögött az agy: ő alkudta ki a spanyol Key Capital Partners befektetőcéggel a többmilliárd eurós tőkeinjekciót a JP Morgan Chasetől és beszélte rá 11 másik – angol, olasz és spanyol – vezetését arra, tartsanak vele ebben a kalandban.

„Ahogy az életben mindennek, a focinak is fejlődnie kell” – mondta múlt hétfőn az El Chiringuito nevű műsorban, a lépést a futballmeccsek TV-népszerűségének csökkenésével és a klubok adósságaival magyarázva. A Real Madridnak utóbbiból van többszázmilliárd forintnyi.

„Úgy kell elképzelni a rendszert, mint egy piramist. Ha a nagy kluboknak van pénze, jutni fog mindenkinek” – fogalmazta meg Pérez a leszivárgó gazdaságelmélet alapjait.

Egy dologgal nem számolt: a szurkolók Európa-szerte berobbanó tiltakozási hullámaival, amelynek köszönhetően szerda délre a Realon, a Barcelonán és a hivatalos álláspontot azóta sem közlő Juventuson kívül mindenki kiszállt a buliból, ezzel rommá döntve az álmot a sorozatról.

Spanyolországban nem volt akkora visszhangja a labdarúgás közvetítési és reklámbevételeit pár elitklub kezébe küldő kezdeményezésnek, mint máshol, de ennek megvan az oka: Pérez az évek során nagyon nagy befolyást szerzett az ország politikai és médiaelitje körében.

A napilapok közül csak az El Pais fogalmazott meg egy, a Szuperligát óvatosan elítélő cikket, míg a szocialisták miniszterelnöke, Pedro Sánchez nem is nyilatkozott az ügyben, csak a kormány adott ki egy – a kezdeményezést egyébként elítélő – közleményt.

Szerda délutánra azonban a spanyol közösségi média már a Real Madrid elnökének lemondását követelő posztokkal volt tele, egy, a Forza Football által készített felmérés szerint pedig még a Real szurkolói is elutasították az új sorozat ötletét.

Pérez ezzel a nemzetközi rivaldafénybe került, Spanyolországban azonban már régóta a féktelen gazdasági hatalom szinonimájaként tartják számon a nevét. Közbeszerzéseken építkezési cégét nagyon nehéz megállítani, de a privatizációra váró állami szolgáltatások megkaparintásáért is sorban áll, miközben hevesen tiltakozik a gazdagokat érintő adóterhek növelése ellen.

Pérez 1997-ben került az ACS nevű frissen alapított építőipari cég élére, melyhez a kezdőtőkét az Albertos és March milliárdoscsaládok dobták össze (utóbbiaknak az 1936-os fasiszta puccsban is könyékig benne volt a keze). Azóta az ACS a világ egyik legnagyobb építkezési vállalata lett, sőt, ha a cégek kizárólag külföldön elvégzett munkáját számoljuk, akkor a legnagyobb.

Ahogy más spanyol építőipari vállalatok, az ACS is a 2008-as válságot megelőző fellendülés állami támogatásai révén lett ekkora. José Maria Aznar konzervatív miniszterelnök 1996-os beiktatásától kezdve heves privatizációba, a spanyol pénzpiac felpumpálásába és a spanyol gazdasági növekedés pénzügy és építőipar révén való gyorsításába kezdett.

Egyes kritikusok szerint azonban ez nem csak a gazdaságról szólt, Aznar inkább egy olyan állami struktúrát akart kiépíteni, amely akkor is fennmarad, amikor ő már nincs hatalmon.

Ehhez egyrészt egy olyan társadalmi modell mellé akarta állítani a népet, mely azt ígérte, mindenkinek lesz hozzáférése lakhatáshoz és önmaga felvirágoztatásához, másrészt egy, a Néppárt legbőkezűbb támogatóiból álló gazdasági elitet akart létrehozni.

Az építőiparnak ez rengeteg haszonnal járt: egyrészt rengeteg közbeszerzési tender indult, másrészt a kormány irányítása alá hajtott területi takarékszövetkezeteken keresztül hatalmas mennyiségű hitelhez fértek hozzá.

Pérez és az ACS legnagyobb bevételi forrásai a kormány által beindított autópálya-, repülőtér- és vasútfejlesztési beruházások voltak. Mindeközben Madrid legnagyobb takarékszövetkezete, a Caja Madrid tömegével vásárolta az ACS részvényeit, az ebből befolyó pénz pedig hitelként a Realnál kötött ki.

Így történt az, hogy a gazdasági válság közepén, 2009-ben, amikor a kis- és középvállalkozások részére be volt fagyasztva a kölcsönzés, a Real Madrid kapott egy 76 millió eurós hitelt, ami sokat segített Cristiano Ronaldo megvásárlásában.

Az ACS-nek azonban nem csak az építőipar a profilja, Clece néven egy szolgáltatásokat üzemeltető részlegük is van, melynek szintén kapóra jött, hogy a kormány rengeteg, addig közszolgáltatásként működő tevékenységet adott át a magánszférának.

A Clece így foglalkozik kórházi takarítással és élelmezéssel, hajléktalanszállók és női menedékhelyek, óvodák, idős- és gondozóotthonok üzemeltetésével, utcasepréssel, emellett többezer szociális munkást foglalkoztatnak, akik otthon segítenek időseknek spanyol nagyvárosokban – a beszámolók szerint nem a legjobb körülmények között.

2003-ra, Aznar miniszterelnökségének utolsó évére Európa tíz legnagyobb piaci tőkével rendelkező építőipari cégéből öt spanyol volt, az ACS-sel az élen. Egy ipartól eltávolodott gazdaságban ez volt az az ágazat – a futball mellett -, ahol Spanyolország nemzetközi szinten is tudott erőt fitogtatni. Florentino Pérez révén a kettő szépen összefonódott, így a Bernabéuban lévő irodája az ország egyik hatalmi központja.

Matilde Fernándeznek, a Szocialista Párt egy képviselőjének Pérez állítólag egyszer azt mondta:

Egyesek szerint ezt ki lehet vetíteni arra is, hogy a Real elnöke hogyan tekint magára Spanyolország uralkodó osztályát tekintve.

A Real elviekben egy, a szurkolók tulajdonában álló klub, melyet több mint 80 ezer támogató tart fenn. Azonban egy záradék kiköti, hogy annak, aki az elnökségért akar indulni, letétbe kell tennie a klub éves költségvetésének 15%-át, így Péreznek könnyű dolga van fenntartani egyeduralmát a klub élén.

Néha nehéz is megkülönböztetni a csapat érdekeit a saját üzleti érdekeitől. Újságírók és közgazdászok szerint a Real Madrid sokszor segített az ACS-nek nyélbe ütni tengerentúli üzleteket, például a kolumbiai James Rodriguez, a mexikói Javier Hernandez és a costa ricai Keylor Navas leigazolása is egybeesik többszázmillió dolláros építkezési szerződések aláírásával az érintett országok kormánya és Pérez cége között.

Az elnök legtöbbet vitatott megmozdulása azonban 2001-es döntése volt, amikor eladta a Real edzőközpontját, hogy Madrid pénzügyi negyede épüljön fel a helyén. Nem tudott ezzel az üzlettel veszíteni: a klub 500 millió eurós adóssága nullázódott, míg az új épületeket az ACS húzta fel.

Nem csak a gyanús üzlet volt azonban, ami miatt sokan tiltakoztak a projekt ellen. Már évtizedek óta tartott a huzavona arról, hogy az addig szabadidőközpontnak használt kerületet a spanyol Wall Streetté alakítsák, amely projekt csak még jobban szétválasztotta volna a város gazdagabb és szegényebb negyedeit.

Az akkor a Szocialista Párt madridi területi képviselőjeként szereplő Matilde Fernández úgy tiltakozott: „Nem építhetjük át a várost csak azért, hogy megszabaduljunk egy klub adósságaitól. Egy közszereplő éppen megkerüli a demokratikus módon kialkudott várostervezési szabályokat a saját kedvéért.”

A helyi sportújságíró, José Maria Garcia még tovább ment, „a demokráciába való visszatérés óta a legnagyobb sportbotránynak” nevezte a dolgot, rámutatva, hogy egykor éppen azért engedte át a kormány a klubnak a területet, hogy ne kereskedelmi célokra használja.

Sokak szerint ez a fajta korrupció már azelőtt beette magát az állami intézményekbe, hogy a 2008-as válság szétzúzta a gazdasági növekedés alapjául szolgáló építőipart. A Podemos egykori képviselője, Manolo Monereo író Spanyolország államformáját csak „a tervként” emlegette, mondván, a korrupció mellett a folyamatos szívességek és a közös érdekek miatt az egymással elvileg rivális Néppárt és a szocialisták is az ipari mágnások lábai előtt kötnek ki előbb-utóbb.

Emiatt Pérez és a hozzá hasonló milliomosok közel sebezhetetlenek. „Florentino sosem veszít” – jelentette ki egy szalagcím, miután novemberben a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, az államnak kell kifizetnie spanyol bankok számára azt az 1,35 milliárd dolláros adósságot, amely az ACS-sel közösen tervezett, de befuccsolt földgázberuházás után maradt.

Manuela Carmena polgármestersége alatt mindeközben egy jelentés feltárta, hogy a korábbi vezetés alatt az M30-as autópálya felújítására kiírt pályázatban ígért 2,5 milliárd helyett végül 6,5 milliárd euróért végezte el Pérez építőipari cége, „megfelelő indoklást jelentő bizonylatok és dokumentumok nélkül, eurómilliókat költve olyan munkálatokra és szolgáltatásokra, melyek nem lettek teljesítve.”

A Szuperliga-történet egy érdekes vitát indított el a fékek és egyensúlyok nélküli hatalomról a sportban, összeomlása azonban nagy csapás lehet a milliárdos tulajdonosok által tolt, a végletekig kereskedelmi klubfutballra. Spanyolországban azonban Pérez és a teljesen beágyazódott gazdasági hatalom, melyet jelképez, továbbra is érinthetetlennek tűnik.